Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - MELLÉKLET - Írottkő Stúdió
ESSZÉ inarcképei, s a tó vizén tükröződő mása. A Rembrandt nevű személy egy másik zemélyiséggel (Rembrandttal) él legbenső házasságban, aki mégis azonos az előbbivel. \m a lét kettéhasadása nem tragikus, hanem lehetőség, hogy (ön)megvalósulásba :sapjon át. Lehetőség és kényszer, állandó dialógusnak álcázott monológ, az öntudat és a rők által saját enjének-létének partjára szegezve, „tipikus Nárcisz", archetipikus. „Mit Dánom hol, ha ugyanaz vagyok?" - mondja Milton Messiása, a Sátán, aki szintén bensőséges kapcsolatban van önmagával. Nehéz az elvonatkoztatás, nincs ítélet amelyben az drejtettség állapotában meg ne lenne az Én előfeltevése, mint ítéletalkotóé, éppen ezért paradox az egyén számára az az elképzelés, hogy a világ, amelyre eddig megismerő aktusa irányult, többé már nem implikálja őt. Valamint, hogy a kiterjesztés, az Én megsokszorozása elsősorban az önazonosság, és nem a kihelyezés, saját lényében meglévő ide- genséget fölismerő én eljárása, az is bizonyítja, hogy az Énnek csak ritkán sikerül annyira objektiválnia magát, hogy képes legyen megölni azt, a „másikat". A megismerő tevékenységnek ilyetén határt szab az Énre irányuló vizsgálódás, ahogy A lírikus epilógja hőse önmaga számára börtön, a mindenségről alkotott tudása az önmagáról alkotott tudással egyenlő, mivel az ítéletben az alany a tárggyal megegyező. Rembrandttól azonban távol áll a megismerés korlátozottsága fölötti kétségbeesés. Sőt, néha úgy tűnik, hogy ez az egyetlen valamirevaló téma számára. Nem véletlen, hogy Bródy „egy betegség történeté"-nek nevezi a regényt, amennyiben az az öntudat alatti másik tudatunknak a vizsgálata,*vagyis analízis, ez a századelőn annyira divatossá vált metódus. Persze, a festőtől távol áll a pszichologizálás, ahogy szerző több helyen ezt meg is jegyzi, számára az adott szituációra irányuló reflexió csak látszólag spontán, valójában Rembrandt élet- tapasztalataiból levont konzekvencia. A Bródy-recepcióban túlsúlyos azoknak az interpretációknak a száma, amelyek Bródy és teremtett alakja megfejtéseit vonatkoztatják egymásra. Ennek hangsúlyozása alapvető tévedés, ugyanakkor a kérdésfelvetés létjogosultságára az is utal, hogy maga Bródy is el-eljátszik a jakobsoni közlésmodellben önreferenciális jelenségnek nevezett kommunikációs alapelemmel, vagyis Rembrandt néha azonosítódik szerzőjével (aki ilyentén mégsem Bródy), olykor pedig ez az azonosság kérdőjeleződik meg. Négy- szemközt lenni Rembrandttal vagy az Énnek saját magával lenni kettesben ugyanaz, vagy mégis merőben más folyamat. Az alkotás során az alkotó-elbeszélő szembe találja magát Rembrandttal (aki maga is kettő), mint alkotásának tárgyával, akivel bár sok tekintetben megegyezik, mégsem lehet megegyező. A modemitás szerint amúgy is követelmény a szereplő kivonása a regényből, mert az értelmezésébert lényegében nem más mint álarc, ami fölöslegesen takarja el az író igazi énjét. Bródy elbeszélő-narrátora olykor áttűnik Rembrandt alakján, főleg azokban az esetekben, amikor a pusztulás közelébe kerülő Énnek a megsemmisülést megakadályozandó önkonjunkciót kell végrehajtania: „Aki pedig elmenőben van, mint te - azaz hogy én" Az Én visszahúzódik, tömörül, állandó önfelmutatásának értelme: „vagyok", saját létezésem elgondolhatósága, ábrázolhatósága biztosít engem jelenidejűségemről, de létéről Istennek is, cogito-érv, alany vagyok és tárgy, mégis Egy, aki van. De meddig őrizhető meg e különállás, az Én önazonossága, hogy ne kettő (vizsgált és vizsgálandó) legyek vagy semmi? Ady is ilyen számvetést készít önmagával és önmagának A Szajna partján című versében, ahol az egyenlet egymegoldású és visszavonhatatlan. A Duna partján az Egyik és a Szajna partján a Másik két életet él két alakban, s ekként a dualitás létének biztosítéka. De honnan a Szám, az első, vajon éppen két fél összeadása, vagy a megkettőzés révén nyerjük el vagy inkább kivonás által? Ady mérlege: két személyiség egy halott. Test és lélek egységének fölbomlása után a test, aki többé nem azonosítható az Énnel, az marad. De hová tűnik Rembrandt Másítja? „egészen viijigosan látta, hogy a halottból kiszállt a másik, az,
