Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - MELLÉKLET - Írottkő Stúdió
VARGA VIRÁG ESSZÉ Az En, Rembrandt, meg Isten Ahol a történeti folytonosság, vagy a közösségi azonosság a hangsúlyozott (Lukács, 1975: 721-790) ott nem illik rákérdezni arra, hogy mi is az az Én, ami után pedig a mo- dernitás megszállottan kutat. A századvég-századelő regényirodalmának központi problémafelvetését, a regény szubjektivizálódását a közös, historicista eredetre visszatekintő konzervatív, illetve totalitáriánus irodalomesztétika egyaránt kóros tünetnek minősíti, „egy betegség történetének", amely nem más mint a megfigyelő én és a megfigyelt objektum kapcsolatának újszerű felfogása, tekintve, hogy az eddigi kvázi objektíve adott „jelenség" azonos lesz a vele műveleteket végző tudattal. A hivatalos modernizmus mostanra kétségessé vált egyik alaptétele ugyanis, hogy a regényíró, aki képtelen többé saját Énjének felosztása révén a szereplők között lejátszódó történéseket, valamint azok egymásból következő, kauzális kapcsolatát leírni, a naturalizmus, illetve annak szellemi hátterét biztosító pozitivizmus ellenpólusaként a számukra kaotikusként megélt világ történéseit a belső világ történései alapján modellezi. A regényforma szétrombolásának, vagy szubjektizálódásának nevezett folyamatát Richardson levélregényének megjelenésétől vélik keltezni, időben egymásra következő, megszakítatlan kapcsolatot látva több állomáson keresztül (mint például Goethe Wertherje) egészen az angolszász irodalom „tudatfolyamának" fogalmáig. Megfigyelő/megfigyelt és azonosítása valószínűleg eleve kudarcra ítéltetett. Bródy első Rembrandt tárgyú írásában, 1906-os cikkében Rembrandtot modem léleknek gondolja el, „modernek között a legelsődnek, akinek első témája mindig ez a bizonyos Én volt, a többi csupán származékos. A regényben Rembrandt saját magáról alkotott önarcképei egyrészt az állandó önmeghatározás kényszerének produktumai (mivel a definíció mint pragmatikus jelentés mindig csak jelenre való vonatkozása, illetve a múltbeli eseményekre is utaló asszociációk révén él - tehát mindig más), másrészt „utánzási kényszer: rendkívüli ingerlékenység, ami annyit tesz, hogy egy adott mintakép szinte a kényszer erejével áll elő - valamely állapotot bizonyos jel nyomán ábrázolnak... egy fölmerülő kép a tagok mozgásaként hat..." (Nietzsche, 1994:146), valamint az Én kiterjesztésének lehetséges aspektusát is magában hordozza. Az Én, aki megsokszorozza önmagát, egyben világát meghódítani akaró, tudja: az Egy után a Kettő sokaság, fölismerve, hogy mi nem Ő, hogy ez a nem Ő Én legyen - projektál. A festő, aki eltékozolja mindenét, szétszóratás- ban él, kiárad, de nem tűnik el, területfoglaló, konkvisztádor. A művészet mint (ön) megismerő tevékenység evidencia, ennek kimondása azonban újdonság a romantika, és az azt tagadni akaró, de nem tudó modemitás számára. A lét rejtélyes és akauzális, de nem néma, a művészet önkény, felfedezés, a lét felfedése, olvasás, „a megismerő ember megváltása" (i. m.: 155.), ám értő olvasó kell hozzá, mint Rembrandt, mert a festő nem fest, olvas és beszél, mégpedig az igazat, a lét igazságát, nyelve a Lét Háza, mely a kimondás által benne foglalja magát, a világ tragikus jelenvalóságában jelen való megis- merőjét. Ezért minden vizsgálódás immanens módon „az én vagyok" ráismerését is hordozza. Asztalos „ezt" - az Ént - legszívesebben vízbe fojtotta volna, vagy ha kíméletesen akart volna bánni, lelövi, Rembrandt azonban nem akar sem belerúgni, sem belezuhanni a semmiségbe, lehorgonyozik a létbe, amely individuális és megismételhetetlen, ahogy
