Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 1. szám - MILLECENTENÁRIUMI MELLÉKLETÜNK - Tomka Péter: Magánbeszéd az avarokról

együtt a faluban, csak az igazán nagyurak különülnek el. Még a területi egységek létrejöttének (német szakkifejezéssel Verterrorialisierung) is vannak halovány nyomai. Körzetek (ethnokulturális csoportok?) rajzolódnak ki, viseleti és szokásbeli eltérésekkel. Fémművességi, máshol kerámia-műhely- körzetek alakulnak. A 8. század végén-9. század elején írott forrás is szól a politikai tagoltságról, a kagán és a jugurrus harcáról, a tudun és a tarkánok szerepléséről. Ezzel egyidőben azonban más is megfigyelhető'. A források továbbra is azt a sztyeppéi politikai rendszert írják le, ami a nagynomád türkökre emlékeztet, a hadsereg is megtartja „lovasnomád” voltát (jellegzetes fegyvermelékletek igazolják állításomat, ha kételkedni merészelnék a krónikás adatok hitelében). Továbbra is sztyeppéi gyökerekből táplálkoznak a tradíciók, így a helyenként hiányzó, máshol űzött, ismét máshol csak időnként felbukkanó lovastemetkezés. Az avar korban a teljes ló eltemetésének változatos formái két alaptípusra vezethetők vissza. Ismert ezek mellett a részleges (lóbőrös) temetkezés is és a legkorábi meg a legkésőbbi időkben is megtaláljuk a jelképes lovastemetkezést, azaz a lószerszám melléklését. Sőt, a még jelképesebb formát sem zárhatjuk ki: ahol nem találunk lovat, ott akár nyir- fakéreg figura is helyettesíthette. Feltűnő mindenesetre a 8. század végi zavaros időszakban a lovastemetkezés szokásának „pogány reneszámsza”.

Visszatérve a fegyvermellékletekre, vita tárgya, hogy volt-e külön fegyveres rétege, hivatásos katonsága az avaroknak. Kétségtelen, hogy vannak időszakok és vannak temetők, amelyekből csak úgy dől a fegyver, másokban meg csal elvétve található. Szakmánk egyik megoldhatatlan dilemmája, hogy értékelhető-e a negatívum, azaz: ahol és amikor a sírokban nincsen fegyver, az azt jelenti-e, hogy az élőknek nem is volt? Vagy ezek a csoportok nem tették a fegyvert a sírba? Aminek egyébként számtalan oka lehet, eltérő hagyomány, gazdasági kényszer, politikai tiltás, a tulajdonviszonyok fejletlensége vagy éppen fejlettsége, és mindezek változatos kombinációi. Magam szkeptikus vagyok a fegyveres réteget illetően, ahogy szkeptikus vagyok a velük összefüggésben felvetődő rangjelző tárgyak esetében is. Volt, vagy lehetett ilyesmi, azt nem tagadhatom (a hun aranyiról pl. én is elhiszem). Az is természetes, hogy létezik bizonyos lépcsőzetes rangsor az együttesekben. Teljes fegyverzetet azonban szinte soha nem találunk a sírokban (a páncél például többnyire csak jelképes, ráadásul női sírokba került). A halottat nem harcra, hanem utazásra öltöztették és látták el étellel-itallal. Természetes, hogy a mellékletek értéke (anyaga, kivitele, import volta, mennyisége), azaz a temetéskor megnyilvánuló reprezentáció tükrözi bizonyos mértékig a halott (pontosabban a temetést végzők: a család) anyagi helyzetét, rangját. Elismerem, hogy az elért (megkapott, örökölt) rangnak a viseletben, fegyerzetben vagy egyebekben manifesztált jele (jelei) volt (voltak). Ilyen lehetett az a „hivatali öv”, amiről a türk Aza tutuk felirata tesz említést. Tudjuk, övét adományozott a bizánci császár a patríciusoknak. Nyilván adományozott öv volt Kuvrat onogur kán állítólagos sírjában, a Malaja Perescepina-i leletben és hivatkozhatunk a kun- bábonyi vezér diplomáciai kapcsolatokról tanúskodó bizánci, avar (és talán iráni?) övgarnitúráira is. Ez a jelenség a sztyeppén ősidők óta ismert és az „imitatio imperii” mindig és mindenhol kedvelt divatja is ezirányba hatott. Csak az a kérdés: a ,hivatali övét” eltemették-e a halottal minden esetben, mint manapság a kitüntetéseket? Egyetlen öve van-e az avarnak, amit férfivá

72