Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - MELLÉKLET - Írottkő Stúdió
PRÓZA, VERSEK Lassan feltápászkodott, legalábbis annyira, hogy lássa a hang gazdáját. És alig hitte el, amit látott. Egyik kezével megtörölte a szemét. Barna hosszú haj, fehér ruha és az a vékony alkat...- Anya! - kiáltotta boldogan, s már semmije sem fájt! Felugrott, s szaladt anya felé! Végre visszajött; ő tudta, hogy vissza fog jönni. Az ölébe ugrott! S ölelte, ahogy csak bírta. Megint a karjaiban tartotta anya! S ő csak szorította, szorította, s markolta annak dús haját!- Gyere kislányom! Eljössz velem; elmegyünk innét. És soha többé nem jövünk vissza! Dotti engedett a szorításból, s lassan hátrébb hajtotta okos kis fejét: látta anya fehér bőrét, szájának szép vonalát, orrát és gyönyörű kék szemét; s mélyen béléjük nézett.- És apa? Apa is velünk jön, ugye?- Nem, ő nem akar velünk jönni. Apa itt akar maradni! Dotti szomorú lett. Szerette apát. Az utóbbi időben csak ő volt neki; ő vigyázott rá, ő mondott neki meséket, és ő adott neki elalvás előtt „jőéjt- puszit" is. Nem akart apa nélkül menni. És anya látta ezt az ő szemében. Engedte, hogy kis kezeivel eltolja őt magától, és óvatosan visszasegítette a földre. A kislány megfordult, s tétován elindult, majd lépései egyre határozot- tabbak lettek. Nem nézett vissza: már szaladt, futott, s maga sem tudta merre. Csak rohant és biztos volt benne, hogy ezt kell tennie. Már majdnem sötét volt, amikor megtalálta az ösvényt, s végre megnyugodott. Boldog volt és zavart. Dotti feküdt az ágyán összegubózva. Mellette a meséskönyv, amiből apa az este mesélt. S lassan kinyitotta a szemét. VERRASZTÓ TIBOR Harkálydal Felröppenő, s fán roppanó harkályfiú, s harkályanyó: fák görcseit masszírozó, és kéreg alól masírozó, kukacoknak veszte. Nem vadásznak ők véletlen sem nyestre. Éhes altató Pörköltillat a zsebórában száraz pecket majszol, foga törik, füle rövid, és ha még nem alszol, megfürdet egy perc-tócsában.
