Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - MELLÉKLET - Írottkő Stúdió
kapualjból, ahova behúzódott, és kellemes izgalmat érez, valahányszor egy esőcsepp éri a kézfejét. Néha szeretné, ha kis bigyó lenne egy kulcscsomón. Olyan, amit nyomogatni, gyúrni, rágcsálni lehet. Máskor meg azt szeretné, ha megkocogtatnák a fejét egy merőkanállal. De, és ezt ő is beismeri, mindezt nem gondolja egészen komolyan. A robinsonom nem szereti a macskákat, mert jobb vadászok mint ő, és úgy véli, ezt a macskák is tudják. Ismeri azt az embert, aki egyszer lehunyta a szemét, és nem akarta kinyitni többé, olyanokat látott. Nem kereshette fel soha, mert ez az ember nagyon régen volt, és nagyon távol, de ő tudja, hogy ez nem mentség. Egyszer a ház sarkánál majdnem nekiütközött egyik szomszédjának. Sötét volt, megijedtek egy kicsit mind a ketten. Akkor látták egymást utoljára, de ezt soha nem fogja megtudni egyikük sem. A robinsonom attól fél, hogy egyszer összeülnek a péntekek, és úgy döntenek, hogy száműzik a szigetéről. - De kicsodát? - kérdezi majd az egyik péntek. - És miféle szigetről? - így a másik. Ennyiben maradnak, de sejteni lehet, hogy ez csak átmeneti megoldás. Az eső egyfolytában szitál Nem a véletlen, az eső hozott össze minket azon a nyáron, most már tudom. Minden nedves volt az erdőn, tenyérnyi száraz hely nem maradt, és én annyira vágytam valami jóra és melegre, mint azelőtt soha. A határ felől jöttem éppen, egy embercsempésszel kellett volna találkoznom, de csak a kutyáit találtam odahaza. A Szinér völgyében a régi malom előtt észrevettem egy hátizsákot, közelebb mentem, és amikor a nyitott ajtóhoz értem, meglegyintett a friss mosószappan illata. Egy lány térdelt bent a félhomályban, és a szálkás hajópadlót súrolta. Később sokszor vezetett arrafelé az utam azon a nyáron; szerettem hallgatni, PRÓZA amiket a madarakról mond, talán azért, mert úgy éreztem kettőnkről beszél a maga különös módján. Az ágy fölé kiakasztott egy plakátot, férfiak voltak rajta, bérházak sötét ablakai alatt szaladtak egy távoli tűzijáték felé. Kalapjukat kezükben tartották, nyitott kabátjuk szárnya hátuk mögött lebegett, és sárga cipőt viselt mindegyik. Múltak a hetek, aztán egyik csütörtöki napon, amikor a Mária szobornál rátértem az ösvényre, egy gyertyánfa alatt megpillantottam az első őszi pereszkét. Nem tudtam örvendeni neki abban az évben egyáltalán. Odébb megálltam egy percre a tónál, beledobtam egy kavicsot. Annyira tiszta volt a tó vize, hogy amikor gyűrűt vetett, csak akkor lehetett látni a felületét. A tófenéken lépcső vezetett az egykori bánya bejáratáig, egy félig nyitott, még mindig ép vaskapuig. Előtte, egy mészkőlapon az a bicska, amelyik annak a vájárnak a zsebéből esett ki, aki utolsónak hagyta el a tárnát. Kicsi, varjúarcú ember volt, a várkertben szeretett üldögélni, esténként harmonikázott. Nem tudom, él-e még. Amikor a malom tornácára értem, ő odabenn az ágyon ült, állát térdére támasztotta, tenyerével melengette a lábfejét. Feje fölött azok az emberek kalapjukat lengetve szaladtak valamerre, ahol látványosabb a világ. Sárga cipőjükben szinte úsztak a levegőben a járda fölött. Később meggyújtott egy gyertyát. Őrzök egy fényképet: egy riadt és csodálkozó lánynek az arca van rajta, valamit néz, aminek ott kellene lennie a nyitott tenyerén. Nem akkor készült, és nem ott ez a fénykép, de szeretem azt hinni, hogy ő az, aki rajta van. Később egyikünk keresgélt valamit, talán egy szék is felborult a sötétben. A vonatban hallottam egyszer egy kisgyereket, azt mondta éppen: és olyan jó volt félni kettesben a takaró alatt. Mi akkor nem akartuk tudni, hogy van mitől. Az igazság az, hogy nagyon ködösen emlékszem arra a nyárra, őreá meg szinte egyáltalán. Leginkább azokra a sárga cipőkre emlékszem, és néha azt játszom az utcán, hogy olyan van a lábamon nekem is.
