Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - MELLÉKLET - Írottkő Stúdió
PRÓZA LÁNG ZOLTÁN s Ébredéskor Felkelek, az ablakhoz megyek, és kinyitom. Hunyorgok a hajnali fényben; még nem szoktam meg, hogy az ablakra nem vetül árnyék, pedig egy hete már, hogy kivágták a topolyafát. Álmomban egy fazékban fuldokoltam. Valami volt a bal kezemben, a súlya lefelé húzott; el akartam engedni, de nem tehettem. Megkapaszkodtam valahogy egy kolbászkarikában, de tudtam, hogy vele együtt le fogok merülni a leves sűrűjébe, hacsak idejében ki nem kanalaz valaki. Visszadőlök az ágyra.- Mégis, mit tartottál a kezedben? Nem tudom, intem.- Milyen volt a fogása? Trombita volt? Bőrönd? Szamovár? Mindig csak kérdez, saját álmairól nem beszél soha, de néha felébreszt, és mondja, mit lát a sötétben. „Most megy át a szobán. A tekintete milyen szomorú!'' Sokszor úgy érzem, nem velem, a halott férjével él. „Érzed? Neki is, mint neked, olyan nyers a szaga." Ránézek. A nevét nem ejtem ki soha, talán nem is tudom. •- Egy fej volt - mondom -, de lehet, hogy csak most hiszem azt. Talán árnyék vagyok én is, akit ő talált ki magának, és nem is látni belőlem többet egy homályos foltnál, amikor kerésztül- megyek a sáros udvaron, vagy a nyári konyhában üldögélek a kredenc és a fal között abban a rámméretezett sarokban. A szék alatt tócsává olvad cipőmről a sár, csak az valódi belőlem. Egy könyvet olvasok éppen: egy tájról szól, de szerepel benne egy bőgős, aki felbukkan időről időre, és megzavarja a csendet. Ülök a sarokban ölemben a könyvvel, és várok. Amíg nem tudom, hogy mire, addig nem történhet semmi baj. Ha az ajtó elé kiülök cigarettázni, az ajtót a hátam mögött nyitva hagyom, hogy be tudjak ugrani a konyhába, ha a kert végében felbukkan valami fenyegető. Van a kredencen egy fénykép, évekkel ezelőtt felejtette ott, egy barátom, azt hiszem. Kifakult, finom porréteg rakódott rá, a napokban pedig, nem tudom ki, ráhelyezett egy öblös poharat. Piros dobókockák vannak benne, és lyukacsos tengeri kavicsok. Egész alakos kép: egy nő ül egy küszöbön, mezítláb, hosszú ingben, nyakában madzagra fűzve egy átlyukasztott kanál. Fazekat tart az ölében. Nem látom az arcát, a pohár eltakarja, és én nem nyúlok hozzá. Azért nem, döntöm el írás közben, mert amíg nincs rajta az ujjlenyomatom, addig rámbizonyítani semmit nem lehet. Borzasztó dörzsöltnek érzem magam most, hogy leírtam ezt az utolsó mondatot. A robinsonom Van egy robinsonom. Ennek az én ro- binsonomnak nincs se kecskebőr napernyője; se kedvenc fövenye, ahova lejárna hajólesőbe. Minden nap belép egy üres szobába. Ráismer: itt lakik. Szeretné megőrizni a csendet, ezért nagyon óvatosan csukja be maga mögött az ajtót. Sok minden megfordulhatna a fejében ez alatt az idő alatt, ő mégsem gondol semmire. Addig nem, amíg meg nem hallja a zár halk kattanását. Egyszer, még mielőtt belépett volna a szobába, megszólította valaki. Miért nem gyújtasz villanyt? - hallotta a háta mögül. De a robinsonom keze már elindult a kilincs felé, és őt annyira lekötötte a mozdulat, hogy a kérdés értelmét nem fogta fel. Az épület folyosóján, ahol lakik, van egy közös konyha. Az asztalon egy csuporban gyakran megalszik a tej. A robinsonom leszűri, másnap ismét, és harmadnap is. Valami mindig lecsorog, valami mindig megmarad, de ő képtelen rájönni, hogy mi ebből a tanulság. Amikor a kávézóban ül, benépesíti a szigetét: te jöhetsz, te maradsz, neked itt a helyed a teáscsésze mellett, neked a látóhatár peremén. Érzi, hogy néha igazságtalan. Amikor esik az eső, kidugja a kezét a
