Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 1. szám - MILLECENTENÁRIUMI MELLÉKLETÜNK - Tomka Péter: Magánbeszéd az avarokról
sadalmi (régészként csak ritkán politikai), életmód- és mentalitásbeli változásokat. Engedjék meg, hogy elmondjam ezzel kapcsolatos néhány gondomat és elgondolásomat. A nomád avar kliséje mindmáig kisért. Pedig minden komoly kutató egyetért abban, hogy - legalábbis a korszak végére - szóba sem jöhet már a nomadizálás Avaria területén. Nemegyszer kerültem vitába emiatt. Véleményem szerint az a legelőváltásos, specializált állattenyésztési mód, amit általában a nomadizálás fogalma alatt érünk és aminek velejárója az állandó telepek hiánya, a folytonos mozgás és az annak tökéletesen megfelelő' lakóhely, a könnyen összerakható-szétszedhetó', szekérre málházható sátor, valamint az „íjfeszítő népek” általános jellemzője, az állandó konfliktushelyzet a nagy vonulások idején, azaz az állandó harci készenlét, a Kárpát-medencében egyszerűen nem működik. Nem működik természetföldrajzi és gazdaságföldrajzi okokból. Nem is szükséges, hiszen a csapadék mennyisége és eloszlása lehetővé teszi az állatállomány kisebb területen való eltartását a bó'füvű legelőkön még szénagazdálkodás nélkül is (pedig annak Bölcs Leo Taktikájában és - sarló képében - az avar kor közepétől kezdve a lovas sírokban jele van, só't a Mosonmagyaróvár-Mosonszolnoki pihenő' nevű lelőhelyen talált szénapajtának vagy szárítónak értelmezhető objektum koraavar keltezése alapján még korábban is számolhatunk vele). Nehézkes is, mert a Kárpátmedence hegy- és vízrajzi tagoltsága olyan, amilyen, mert a korábbi korok alapvetően földművelő infrastruktúrájának maradványai: az utak, szántók, erdők hálózata akadályozza a mozgást. Az avarok kultúrtájra jöttek (és nem csak Pannóniában), olyan kultúrtájra, amit a hun hódítás száz évvel korábban nem tett tönkre, hanem inkább konzervált, amit a germán törzsek ideges mozgásai-vándorlásai megviseltek ugyan, de fel nem számoltak. Kényelmetlen is lett volna a nomád életmód. Nálunk a száraz puszták praktikus nemezsátra hamarosan beázik, csöpög és összedől. Meg lehet kísérelni valamilyen „nomád-féle” életmódot néhány kisebb tájegységen, meg is kísérelték. Erre is van régészeti adat, gondolok az „elpötyögtetett” halotti áldozatokra vagy a börcsi szőlők „nomád” temetőjére. A próbálkozás azonban szemmel láthatóan kudarcba fulladt, fel is hagytak vele. Az a formáció, amikor nyáron behajtják a marhát a Hanság szigeteibe, télen meg kihúzódnak a partjára, ridegtartás ugyan, de nem nomadizálás! A logikát - szerencsére - valóságos adatok támogatják. Igen hamar, de legalább a harmadik generációban, kialakulnak a nagy falusi temetők - néhol bizony már korábban is (pl. Kömye). Ezek szinte kizárólagosak lesznek a közép- és későavar korban. Ma már megvannak hozzájuk a valódi falvak. Sűrűségük és tartós fennállásuk semmiféle nomád modellbe nem illeszthető. Igazi parasztokról van tehát szó, nem csoda, hogy sírjaikban megszaporodnak a tyúk- és a disznócsontok. Nem szégyen ez (ahogy nem is olyan régen a nomádság jelentett szégyenbélyeget a letelepült szlávsággal szemben) és nem is különösebb érdem, hanem természetes folyamat: a környezethez való rugalmas alkalmazkodás. Etimológiai példák igazolják, hogy ilyen életformaváltás igen gyorsan, 1-2 generáció alatt végbemehet. A társadalom sejtjeit, úgy tűnik, végig szabad közösségek alkotják. Több nagycsalád (vagy nevezzük patriarchális családközösségnek, egyre megy) él 71
