Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - Liszka József: Néprajzi ismeretterjesztés - a javából
érintkezéseit, és minden szöveg az eredeti műfajnak megfelelően kerek egész, külön-külön, keveset-többet lapozva olvashatóan nyújt mégis egységes élményt. Ezért találó és kifejező a kötet címe, mely Illyés Gyula 1930-ban írott verseimének kölcsönzése: íme az én népem... Valóban: a számtalan „hiányzó témakör” ellenére a kötet egységes egész benyomását kelti. A szerkesztő nyolc nagyobb egységbe sorolta az előadásokat. Ezeket az egyik legterjedelmesebb fejezet, a házassággal és gyermekkel kapcsolatos szövegek sora nyitja (egy kivételtől eltekintve, az összes Lackovits Emőke munkája), melyet a gazdálkodás, árucsere, vándoralakok igen gazdag tematikája követ (ezek az írások viszont zömében Lukács László munkái). A következő két fejezet (mesterségek és az építkezés) után a jeles napi szokásokat bemutató előadások terjedelmes összeállítása következik. Ugyanúgy mint az előzőek, a nép-költészetet képviselő mindössze két előadás is Lukács László tollából származik. A sort a nép-hit, népi gyógyászat, halál témaköreit bemutató (Varró Ágnes és Lackovits Emőke munkáját dicsérő) előadások folytatják. Befejezésül „A népi kultúra szolgálatában” címen kiállításmegnyitók, kutatási beszámolók, könyvismertetések olvashatóak Lukács László, és kisebb részben Lackovits Emőke tollából. Az egész kötetet egy összefoglaló irodalomjegyzék zárja, amely jó segítséget jelenthetett az érintett témák iránt mélyebben is érdeklődő olvasó számára. Figyelemre méltó az érintett fejezeteken belüli tematikai sokrétűség, ami nyilvánvalóan abból a vidéki muzeológusokat sújtó „nyűgből” is adódik, hogy bizony ezeken a munkahelyeken sok mindennel kell egy néprajzkutatónak foglalkoznia (és nem szakosodhat mondjuk a rátó-tiádák kutatására vagy a közmondások alkalmazási lehetőségeinek a vizsgálatára). Egyszersmind persze előny is ez, hiszen óv a beszűküléstől, attól, hogy a végén a kutató már nem látja a fától az erdőt... Mindkét módszernek meglehetnek természetesen a maga előnyei, ám a nagyobb összefüggések fölismerésének - érzésünk szerint - mégiscsak ez a „vidékies” kutatói életmód kedvez. A nemcsak térben és időben, hanem témakörökben is széles területeket bejáró kutató szeme hamarabb észrevesz olyan kapcsolódásokat, amelyeket az egy szűk témára specializálódott kollégája csak rendkívül nehezen, legfeljebb isteni kegyelem folytán reáruházódott intuíciója segítségével képes megtenni. Ami a tematikai sokszínűséget illeti, legyen elég itt arra utalni, hogy olvasható írás a kalotaszegi kézfogóról (Lackovits Emőke) és a székesfehérvári vastuskóról (Lukács László) éppúgy, mint a kőhídgyarmati lakodalmi hajnaltűzről (Lackovits Emőke) vagy az isztiméri szent asszonyról (Varró Ágnes). Lukács László írása a harangok szaváról a szakkutatás számára is újdonságszámba ment, amikor a szerző a témát először felvetette. Fontosak, mert a néi kultúra lényegi kérdéseihez vezető utat cövekelik ki az árucsere-kapcsolatokról szóló előadások: megannyi kis gyöngyszeme a szélesebb összefüggéseket felkutató és -mutató néprajzi irányzatnak (Lukács László elsősorban dunántúli, Lackovits Emőke pedig főleg erdélyi példáit hozza a kérdéskörnek). Amint az a fenti rövid szemlénkből is kitűnhetett, területileg is meglehetősen nyitott és széles spektrumú a kötet. Ez viszont már végképp nem a vidéki múzeumok adottságaival magyarázható. Nem hinném ugyanis, hogy bármelyik magyarországi vidéki múzeumból bárkit is „küldtek” volna a nyolcvanas években a romániai, szlovákiai vagy éppen az ausztriai magyarok közé 698
