Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - H. Nagy Péter: Kalligráfia és szignifikáció
tésének és idó'struktúráinak dimenzióivá. Sőt e képversek némelyike eljátszik azzal az ötlettel is, hogy ezek a dimenziók egymásba fordíthatók illetve egymásban tükröződnek (erre Zalán Tibor kötetének olvasásakor is felfigyelhetünk, mondjuk: időt jelölő szavak térbeli betűtípusokkal szedve). Példaként említhetők azok a darabok, melyek műemlékábrázolásokat és szövegeket helyeznek el rétegzett térszerkezetekben s ezáltal nemcsak azok cserélhetőségére, helyettesíthetőségére vagy együtt olvasására „szólítanak fel”, hanem a hagyomáány jeleinek önreferencialitására is rámutatnak (például a betű a betű képe, a római épület képe gyűrt papírlap stb.). A másik a szubjektumon túli szövegszervező elvek előtérbe kerülését jelzi. Erre utalnak többek között a (fénymásológéppel előállított) képbemozdítások és jeltorzítások,11 melyek a lehető legegyszerűbb módon tudatosítják: a mű meg- vagy újraalkotása tervezhetetlen irányú és hatású folyamat. Annak ellenére tehát, hogy éves „teóriák” szerint itt a „személyesség dominanciájáról”, a „művészet mint önmagam felmutatásáról”, vagyis a „kitárulkozás erősödéséről” („ha néhány alkotónál látszólag ellenkező előjelű folyamat tapasztalható”, még akkor is)12 lenne szó, inkább arról beszélhetünk, hogy igenis problematizálódik az „alkotó” „én” produkciójának evidensként elgondolt viszonya. S itt kell megemlítenünk azt is, hogy bár az alkotás e Jogika” szerint megismételhetetlen lesz ugyan, de egy másik nézőpontból éppen szériaszerűsége, kópialéte hangsúlyozódik. Ez pedig felold eg igen régi dichotómiát: egyedi és másolat ellentéte megszűnik, ha e két fogalmat az identitás és az ismétlődés kérdésére vonatkoztatjuk, hiszen (mint mondottuk) azonosság és másság egymás kontextusában felcserélhető, amennyiben nincsen transzcendens vonatkozási pontjuk. (Irodalmi példával élve: Pierre Ménard Don Quijotéja nem azonos Cervantes Don Quijotéjával, mégis szó szerint megegyezk vele. /Borges/.) Vagyis értelmetlenné válik az eredeti kérdése. A képversek azon válfajta, melyet Fenyvesi Ottó nevével fémjelezhetünk13 szintén több szempontból érdekes lehet. Egyrészt azért, mert a szerző „kollázsoknak” nevezi műveit (az alcímben) s ez a jelölő visszautalhatja az olvasót/nézőt egy olyan szöveghez, melyre mindenképpen érdemes kitérnünk; másrészt pedig azért, mert egy konkrét irodalmi analógiát is emlékezetünkbe idézhet. Louis Aragon Les Collages című tanulmánysorozatában megpróbálja értelmezni ezen „eljárás” komponenseit (miközben - az akkori értelemben - kortárs képzőművészet leírására alkalmazza is). Nagyon leegyszerűsítve: Aragon abból indul ki, hogy „az első kollázsok két egymástól élesen különböző kategóriába sorolhatók: egyiknél a ragasztott részben az alak a lényeg, vagy pontosabban a tárgy ábrázolása, a másiknál pedig maga az anyag.”14 Később azonban azt tapasztalja, hogy a kollázsok egyéb szempontok mentén is csoportosíthatók, például aszerint: miként viszonyulnak a fényképezéshez. Van ugyanis szerinte a kollázsok között olyan, amely „nem utánzásra, hanem kifejezésre” veszi igénybe a fotót.15 A különböző „technikák” interakciójával függhet össze az is, hogy (mint erre Aragon többször is utal) a művészet megszűnt „egyéni” lenni, azaz eloldódott az alkotói szubjektum individualitásától. S ez a folyamat egyben a képzőművészet átértelmezését is magában foglalja; Aragon szerint ugyanis a kollázs „olyan festészeti eljárás kiindulópontja, amelytől kezdve a piktor nem akar többé utánozni.”16 Van azonban ennek a gondolatmenetnek egy másik „rétege” is, mely a 692
