Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - Páskándi Géza hagyatékából:
szerű, fekete szélkabátban didergő rabbi?... Mondanom sem kell, hogy annak idején az országos főrabbi nem akarta fogadni a pápát és engem is sokan támadtak fogadtatás[a] miatt. Azóta a Szentföld történelmi kereke mindent letaposott és az egész aktus el lett felejtve. Mindössze egy barátom van, kinek a szüleit a Tisszo [sic] féle katolikus gárdák a pozsonyi Dunába lőtték. Ez a barát nem tudja megbocsátani nagy bűnömet: ahányszor találkozunk, csak bal kezemmel hajlandó kezet fogni... Hálás köszönet a Garai házaspár által küldött gyönyörű kivitelű, zsidó tárgyú könyvért, amit nagyon élvezek. Azt akartuk, hogy megismerd ezt az ideális két embert, hogy lásd. mily csodás barátaink vannak. Meleg üdv. drága családodnak, feleségem részéről is, Téged igaz szeretettel ölel Fricid Názáreth, 21.5.85. Drága Géza barátom, Megkaptam a képeslapokat, de én levélben válaszolok, mert nekem úgy tűnik, hogy a levél olyan mint a szerető csók, a képeslap - a vonat ablakából dobott puszi. De azért jól esett az a tudat, hogy néha-néha, abban a szép nagy zajos fővárosban, egyszeri öreg barátodra is gondolsz. Hogy őszinte legyek, ezt a levelet azért is írnom kell, hogy közölni tudjak veled egy hírt. De előbb el kell mondanom egy megtörtént esetet. Idősebb bátyámnak mesélte egy híve, egy ügyvédember, hogy amikor felesége megszülte, két leány után, az első fiát, pontosan három óra volt hajnalban. Annak idején az emberek Petrozsényben, a gyerekeket saját lakásukban hozták világra és telefon sem volt a házban. De a szerencsés apa olyan boldog volt, hogy úgy érezte, muszáj egy élő emberrel közölnie az örömhírt. Lerohant az utcára. Zimankós őszi éjszaka volt, a szomszédok mind aludtak és egy élő lélek nem volt az utcán. Hosszú várakozás után, végre egy emberi alak közeledett lámpással kezében. A boldog apa elébe rohant, mindkét orcát agyoncsókolta és a fülébe ordította: „Mázál-Tov, fiam születtett”. Aki a csókot kapta, egy kormos arcú, fáradt öreg bányász volt, ki a két órai váltásból vonszolta magát haza... Valahogyan én is úgy vagyok, mint az a boldog apa, mert közölnöm kell egy nagy örömhírt és pedig azt, hogy egy hírneves jeruzsálemi kiadóvállalat jóváhagyta harmadik könyvem kiadását. Gondoltam, kivel tudom közölni ezt az örömhírt (mert nem akarok ismeretlen bányászt csókolni), ki tudja úgy átérezni, hogy mit jelent ez egy kezdő „írnok” életében, mint egy igazi befutott író. Itteni barátaim nem fogják fel a dolgot és nem tudják ezt érzékelni. Úgy reagálnak az új könyvre, mint a ló a fácánpecsenyére. A ló a zabot szereti... Lehet, hogy ennek az oka az is, mert ebben az országban minden analfabéta könyvet ír... Az írást kényszerből kezdtem, vőlegény koromban. Hunyad megye főrab649
