Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 5-6. szám - Norrie Hearn: Szépprózák

Maire megsimogatta az anyaállat fejét. Az kicsit összerezent. Nem húzódott el tőle. Egyáltalán nem. Inkább felé fordult meleg tekintetével. Padraig fogta a fókakölyköt és odatette az anyja mellé. Aztán felegyenesedett és így szólt: „Gyerünk! Dolgunk van!” Nem ez volt az első alkalom, hogy Maire elcsodálkozott és meglepődött azon, hogy az ő fura férje milyen sokat tud, ugyanakkor milyen kevesett beszél arról, amit tud. Több tucat követ cipeltek le az öbölbe, és hamarosan egy kisebbfajta hullámtörő gát formálódott a kezük nyomán. Aztán Padraig fogta a kölyköt, és így mutatta az utat az anyának, egészen a biztonságos szálláshelyig, amit Maire-rel együtt készítettek. Jóidéig eltartott, míg végre az anyafóka otthon érezte magát az új helyen. Ekkor Maire felnézett a sziklára, de az apa már nem volt ott. Később Padraig és Maire látni vélték őt. Már a mély vízben járt, szinte lebegett, figyelt.

Térdig vízbe kellett gázolniuk, hogy a kölcsön csónakot vízre tegyék. .Elviszlek a mi csónakunkhoz” - mondta Padraig, majd a menedékhely felé mutatva így folytatta: „Itt jó helyük lesz. Amíg a kicsinyeiket táplálják, ők maguk semmit sem esznek. Körülbelül három hétig. De azért időnként majd megnézzük őket. Rendben?” Maire rábólintott. ,Nagyon jó lesz” - mondta. Aztán rámosolygott Padraigra és így folytatta: „Most már igyekezzünk! Dolgunk van. Ha a jövőben majd egyedül űzöd a mesterséget, akkor még meg kell nekem tanítanom egyet, s mást.” Padraig alig tudott megszólalni, annyira meglepődött. „Micsoda? Azt akarod mondani, hogy ... Te...?” Mosoly szaladt át az arcán. Maire rábólintott. „Örülök, hogy így gondját viseled az anyukáknak.” - felelte, miközben bemásztak a csónakba.

Károly Tünde fordítása

630