Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 5-6. szám - Norrie Hearn: Szépprózák

Gola déli, kiugró csücskét, mikor egy hirtelen mozdulattal visszafordította a csónakot és hamarosan egy kis homokos öbölben találta magát. Úgy tűnt neki, hogy ez volt az a hely, ahol annak idején Padraig az idegennel várta. Itt találkozott sorsunk! Maire partra tette a csónakot és elindult az elhagyatott házikók felé, amelyek hol szétszórtan, hol meg csoportba verődve várták vissza lakóikat. A valaha gazdag szigetet most birkák lakták, és csak nagy ritkán jutott eszébe egy-egy halásznak, hogy használja az öreg kó'gátat vagy valamelyik házikót. Volt valami hátborzongatóan kísérteties a drót nélküli postahivatalban, a világtalan ablakokban, meg a birkaszagban. Maire örült, mikor végre maga mögött tudta a romos házakat, és közelebb került a tóhoz, amelynek nádasában vízicsibék és kacsák tanyáztak, és ahonnan még a legforróbb nyár sem tudta teljesen kiszippantani a friss vizet.

A tó túloldalán, a tenger felól, magas part húzódott, amit sirályok százai illegették-billegették magukat. A sós víz felé lejtő szakaszon volt egy öböl, amelyről Maire már sokat hallott, de még sohasem látta. Úgy nézett ki, mintha bója nagyságú kövekből lett volna kirakva, olyanokból, amelyeket a halászok használtak a hálók úsztatásához. A szikláknak valami különlegesen összemosódó színe volt, oly egy egyenletesen szabdalták fel az aprócska gödrök, hogy messziről tengerisün látszatát keltette. És ott volt. Egy magas szikláról nézett alá: a legnagyobb fókahím, amit Maire valaha is látott. A parton pedig Padraig - nem egyedül.

Maire sokat tanult a fókákról mióta Padraiggal élt. Tudta, hogy a hímek sötétebbek, testüket pedig világos foltok borítják. Jellegzetes, előreugró orrukról már messziről fel lehetett ismerni őket. A világos szőrzetből és a sötétebb foltokból tudta, hogy az, amelyikkel Padraig foglalatoskodik, egy nőstény fóka. Egyébként is tudta volna. Az anyától néhány lépésnyire eg kis sípoló, fehér szőrmecsomó feküdt, egy fókakölyök. Padraig nem fordult hátra, még csak abba sem hagyta a fókamama simogatását, csak úgy odaszólt Maire-nek: „Idejöhetsz. Örülök, hogy eljöttél!” A lány óvatos léptekkel, nehogy megcsússzon a kerekded köveken, és ily módon zajt 9sapjon, közelítette meg őket. „Valami baj van?” - kérdezte. „Miért kellettél? És honnan tudtad?”

„Nem tudtam aludni” - válaszolta Padraig. „Nem akartalak felkelteni, így egyedül jöttem le a partra... és akkor már tudtam. Volt egy olyan érzésem, hogy utánam jössz. Nézd!” Padraig a fóka testén lévő sebre mutatott. „Valaki rálőtt. Nem tudom, miért, hiszen ilyenkor már nem élnek lazaccal. Néhányan egyszerűen csak...” Nem fejezte be a mondatot, de inkább szomorúnak, mint mérgesnek látszott. „Rendbe fog jönni, de veszített egy kis vért. Nekem kellett partra segítenem.” Maire ránézett a kimerült anyára. Mintegy hét láb hosszú volt, a súlya pedig akár négyszáz font is lehetett. Aztán Padraigra tévedt tekintete. „Tudom mire gondolsz” - mondta. „Nem volt annyira veszélyes. Egyszerűen kivettem az egyik fenékdeszkát a csónakból, alácsúsztattam, aztán fogtam egy-két kerek követ, és azokat görgőkként használva egyszer csak partot értünk. Aztán onnan már ő kepesztetett tovább idáig. Tudod az északi fókák farokuszonyán karmok vannak, és ez sokat segített. Az a derék öreg meg” - mondta Padraig a sziklán ülő hatalmas hím felé mutatva - „egész idő alatt figyelt bennünket. A kicsi már rég megszületett, de ő csak nem mozdult. Nem tudom, mi lehet az oka, hiszen több felesége is van. Lehet, hogy miattam nem mozdul?”

629