Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - Norrie Hearn: Szépprózák
most nincs ott, hogy segítsen! Igyekezett, ahogy csak tudott, de a csónakon mindennek rendben kell lennie. Ez az apjától tanulta. Folyton ezt sulykolta belé az öreg. „És ha tévedek” - gondolta magában - „és Padraig nincs is kinn a tengeren, akkor ma egyedül fogom kiüríteni a homárhálókat.” De, amint beindította a motort és a csónak beállt a lapos sziklák irányába, a szíve máris azt dobogta, hogy Padraig ott van valahol a sziklák közt - a fókák közelében. Valahol Gola körül kell lennie. Maire jókora távolságot megtett már nyugat felé. Inishfree mellett is elhaladt már, amikor a kisördög csak nem hagyta nyugodni. Padraig és a tenger, Padraig meg a fókák... Bármennyire csodálatos szerelem volt is az övék, Maire tisztában volt vele, hogy van Padraig lelkének egy olyan csücske, amit sohasem fog megismerni, amely mindig a vad óceáné marad. Különös, só't misztikus volt ez a kapcsolat. Nem olyasfajta egymásrautaltságot jelentett, mint ami közte és a tenger közt volt. Ez a fajta kötó'dés magától értetődőnek számított egy olyan családban, amely a halászatból élt. Legfeljebb azon lepődhetett meg egy kicsit az idegen, hogy nem egy erős férfi, hanem egy „törékeny” nő űzte ezt az emberpróbáló mesterséget. Padraig sajátos kötődése a vízhez időntúlinak tűnt, annak ellenére, hogy konkrét eseményhez köthető, Padraig húgának, Roisinnak az eltűnéséhez. Azóta az esemény óta pedig csak mélyült, szinte természetfölöt- tivé vált a fiú tengerismerete. Maire sohasem kíváncsiskodott. Sohasem próbálta rávenni Padraigot arra, hogy mondjon el neki olyan dolgokat, amelyeket csak ő tudott. De egyfolytában rettegett a gondolattól, hogy a tenger egyszer majd szólítani fogja férjét, és még igaz szerelmük is kevésnek bizonyul majd ahhoz, hogy visszatartsa. Ez a féltés még becsesebbé tette őt. „Már itt lenne az idő? Ennyire korán? Hiszen még közös múltunk sincs! Nem, az nem lehet! Még nem... vagy mégis?!” Volt itt még valami. Maire a mai napot választotta, hogy felfedje Padraig előtt a titkot. Melengető érzés fogta el, valahányszor eszébe jutott. Csak azért várt eddig, hogy biztos legyen a dolgában. Most, hogy már megbizonyosodott felőle, hogy sejtése valóság, alig várta, hogy végre elmondhassa férjének. Ekkor újból kétségek kezdték gyötörni. „Mi van akkor, ha Padraig tényleg elment? Ha valami történik vele, és sohasem fogja megtudni?” Ha legalább célzott volna rá, akkor talán most nem lenne egyedül. Erős vízcsobogásra lett figyelmes. Ez egy kicsit más mederbe terelte gondolatait. A fővényes, sekény víz felől a tenger felé igyekezett egy fókaraj. Kicsit távolabb is feltűnt néhány fóka. Maire kezéből szemellenzőt formálva próbálta megalálni Padraigot. Erősen koncentrált, de semmi. Ismét a habokat szelte. Most északnak tartott. A Bunbeg-csatománál járt már, amikor látta, hogy a többi halász is útban van már a nyílt tenger felé. A fehér csíkos kék csónak, a Flynn-család jogos tulajdona, azonban nem volt sehol. Lassított, aztán húzott egyet a kormányrúdon, hogy olyan közel kerüljön a parthoz, amennyire a sziklák csak engedték. Életnek nyoma sem látszott a parton. Várt egy kicsit. Figyelt. Mindezt olyan pózban - előrehajolva -, ahogy Padraigtól látta, amikor az késő este kint maradt a lapos sziklákon, mikor a fókák énekeltek. Maire várta, hogy a szél majd valami sóhajt vagy suttogást szállít neki - de nem így történt. Hirtelen lehajolt, felpörgette a motort, egy erős rántással 180 fokos fordulatot tett a csónakkal, és irány a széles óceán. Már jócskán maga mögött tudta 628
