Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 5-6. szám - Norrie Hearn: Szépprózák

lettek volna abban, hogy ő utánuk megy. Maire-t Padraig szavai döbbentették meg. Az idegenről tudomást sem véve, odament egyenesen Maire-hez és így szólt: „Azt hittem, elveszítettelek. Azt hittem csalatkoznom kell benned. Már arra gondoltam, hogy elmentél vele.” Aztán rámosolygott az idegenre, és leült közéjük.

Maire egyedül, Padraig pedig az idegennel tért haza. Aztán mindenki ment a maga dolgára. Reggel az idegen felment a hegyekbe, hogy beszéljen az öregasszonnyal. Aznap délután három kontúrt lehetett látni az alábukó nap előterében, a tenger mélyen benyúló fóldnyelven. Egyikük a pap volt.

Padraig és Maire végül összeházasodtak. Amíg az előkészületek zajlottak, az idegen is maradt. Ezt-azt segített. Legtöbbet Slateréknél időzött, de ha Annie valahol játszott, oda biztosan elment. Hallgatta a zenét, merthogy azt a dalt soha többé nem énekelte a lány.

Visszatérve az esküvőhöz, ami mindnyájunkat meglepett, hogy nyoma sem volt az ilyenkor jellemző kapkodásnak, idegeskedésnek. Az is lehet ám, hogy mindezt a fiatal párból áradó derűs magabiztosság mondatja csak velem. Padraig szülei egy héttel a szertartás előtt érekeztek, így bőven lett volna idejük arra, hogy az idegen közelébe férkőzzenek. Ez nem igazán sikerült. Padraig apja valahogy úgy fogalmazott, hogy szégyenli ugyan, de benne félelmet kelt az a viselkedés, ami azt sugallja, hogy ez az ember mindent előre tud. Padraig fejbólintással nyugtázta apja véleményét. Valójában senki sem tudta, honnan jött ez az ember, vagy mit akart. Az esküvőn mégis ott volt - mint az ifjú pár barátja.

Sohasem fogom elfelejteni, amint komoly Padraigunk és mosolyó Maire- ünk a hegedű hangjainak kísérletében végigvonult a parányi templomocska padsorai közt. Aznap nem szólt orgona. Csak a kis púpos Annie játszott hangszerén a templom egyik sarkában. Aztán később, odakint megint csak az ő játéka kísérte önfeledt csevegésünket, nevetésünket, amint a Gallagher- család frissen tisztított pajtája felé vettük utunkat, hogy belevessük magunkat a másnapig tartó eszem-iszomba, meg táncba.

Jócskán benn jártunk már az éjszakában, mikor kiderült, hogy az idegen már nincs köztünk. Csakúgy, mint Annie. 0 is eltűnt - a hegedűjével együtt. Először mégcsak nem is gondoltunk arra, hogy a két dolog összefügg. Később azonban, mikor lementünk a sziklákhoz, a vesszőtestű, vászonfenekű csónaknak csak hűlt helyét találtuk! Az ár sodorta el? Nem. Az egyik halász éppen ott volt, amikor a csónak - annak redje-módja szerint - távozott, fedélzetén két személlyel. Az egyik magas, sötét ruházatú férfi volt, a másik egy fiatal lány, aki a hegyről lefelé jövet a férfi előtt szaladt. Folyton nevetett, és kezében egy hegedűt lóbált. Annie?! Lehetetlen! O, aki gyermekkorától fogva púpos volt?!!

Aztán eszembe jutott az asszony a hegyről, majd a Slater-ikrek, meg a pap. De legtöbbet, mégis a tengerről jött idegenre gondoltam. Mit nem adtam volna, ha még egyszer elbeszélgethettem volna vele!

626