Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - Norrie Hearn: Szépprózák
eljutottunk oda, ahová mindig vágytunk, de a valóságban sohasem jártunk. Máskor meg keresve sem lehetett volna pihenő lábat találni a kocsmában. Dobogás, taps, ütemre ringó fejek sokasága, meg kacagás töltötte be a termet. Az idegen épp akkor lépett be, mikor a terem apraja-nagyja püfólte a taktust. Én azonban észrevettem, hogy ők ketten egymásra néztek. A hegedűben bentrekedtek a dallamok. Annie felemelte fejét és énekelni kezdett. A zsi- bongás egy pillanat alatt elült, néma mozdulatlanság telepedett ránk. Soha, senki sem hallotta még ezt a lányt énekelni. De akkor énekelt. Tiszta, szelíd, ódon nyelven megírt dalt - a szavakat alig néhányan értettük csupán. Nem szomorúság volt a dalban, inkább vágyódás. Vágyódás valami elérhetetlen után. Eltöprengtem. Vajon mi indította ezt a lányt arra, hogy elkezdjen énekelni? Ki tudja. Amikor kicsit később Jack - záróra lévén - távozásra bírta vendégeit, hazafelé vettük utunkat. Kivéve az idegent és Annie-t. Ok még maradtak. A ház mellett halomba rakott tőzeg közelében beszélgettek és csak akkor mondtak búcsút egymásnak, mikor a hajnal üldözőbe vette a holdat. Másnap az idegen nem volt sehol. Estig nem is tűnt fel senkinek. Rákövetkező nap sem látták. De ez még nem minden! Délután jött Padraig, Maire-t kereste. „Nem látta valaki? Az éjszakát is házon kívül töltötte.” Hacsak az időről lett volna szó, nem fájt volna fejünk miatta, hiszen viharnak még csak halvány nyoma sem látszott. Mégis, az egész család aggódott miatta - de Padraigot sem láttam még ilyen nyugtalannak soha. Egész nap csak tett-vett a ház körül. Este aztán lement a partra és elnézett a messzeségbe. Fel-alá járkált egy ideig, majd az eget kémlelte. Végül tenyeréből szemellenzőt formálva, arrafelé bámult, ahol a fókák sütkéreztek. Úgy tűnt, hogy ez megnyugtatta, és hosszú vajúdás után végre megszületett a döntés is. Lement Carrickfmbe, oda, ahol a csónakok voltak kikötve. Kölcsönvett egyet. Néhány évvel ezelőtt még hat ökörrel sem lehetett volna odavonszolni, hogy csónakba szálljon, most pedig itt volt egyedül, ringott a vízen. A farmotor enyhe zümmögése mellett Inishfree felé indult. Ez egy olyan sziget volt, ahol a nyári hónapokban a birkák szinte megállás nélkül kurtították a füvet. Padraig beterelte a csónakot egy kis sziklás öbölbe, ahonnan tökéletes volt a rálátás a szárazföldre. Majd kikötötte, és elindult, át a sziget túloldalára. Legalább egy egész órája ráment arra, hogy átfésülje az összes tengeröblöt. Aztán Gola szigete felé fordult, ami most tőle nyugatra terült el. Hosszú ideig csak állt mozdulatlanul, és megpróbált a szigeten túlra látni. Aztán vissza a csónakba és irány Gola. Egy ilyen csendes nap után, mint a mai, a tenger is többet engedett látni felszín alatti világából, de Padraig ezzel most mit sem törődött. Izgatott volt. Hirtelen rántással indította be a motort, s a motorhang belehasított a csendbe. Mégcsak eszébe sem jutott, hogy azon a parton kössön ki, amelyet oly jól ismert. Órák hosszat szokta bámulni és közben egészen jól kitanulta a tenger érzelemvilágát. Nem, Padraig a vad óceán felől közelítette meg a szigetet... Ott akadt rájuk, egy kiugró fóldvény mögött. Maire és az idegen ott ültek a homokban és úgy integettek Padraignak mintha már várták volna. Jóval később, amikor Padraiggal felidéztük a történteket, elmondta, hogy őt leginkább az lepte meg, hogy Maire és az idegen úgy tettek, mintha biztosak 625
