Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - Norrie Hearn: Szépprózák
hozzá, hogy honnan jött. Szakállába és hajába jókora foltokat mart a só. Hajótöröttnek is beillett volna. Padraig volt az, aki először megpillantotta az idegent, aki a füvön pihenő' kis vitorlások közt, lassú, kimért léptekkel közeledett feléje. Időnként megállt, és a tenger fölött köröző sirályokat bámulta. Ruházata divatjamúlt, de a méretét illetően senkinek sem lehetett kifogása. Mintha ráöntötték volna a sötét, durva szövésű zubbonyt, meg a barna nadrágot. Más öltözékben később sem láttuk. Sem meleg tekintete, sem lágy hangja nem adott okot arra, hogy tartsunk tőle. Ugyanakkor volt benne valami tekintélyt parancsoló magabiztosság, ami - Padraig kivételével - mindnyájunkat meglepett. Padraig volt az, aki emberünknek szállást keresett. De sem ekkor, sem később nem árult el semmit az idegenről. Pedig próbálkoztunk lankadatlan, csak úgy hányavetin kérdezősködtünk, aztán rögtön több tucat válasszal álltunk elő gondolván, majd csak rábólint az egyikre. De semmi. Egy olyan ember számára, mint Padraig, aki úgy ismerte a tengert és annak szokásait, mint ő, semmi sem volt meglepő. Gondoljunk csak bele, gyermekkorától kezdve idejárt a családjával, mindig ugyanarra a partra. Most meg, hogy Maire Gallagherrel járt halászni - emlékeznek rá ugye? A lány, aki feladta a tanítást, hogy továbbvigye az apáról fiúra öröklődő mesterséget. Padraig és Maire gyakran vették útjukat a távoli szigetek felé, magunkra hagyva bennünket meggyőződésünkkel: szép pár lenne belőlük. De mire várnak? Talán egy kicsit bíztatni kellene őket! A tengerről jött férfi első dolga az volt, hogy fólmenjen a hegyekbe, és ott beszéljen egy idős asszonnyal. Amolyan mindentudó volt ez az asszony. Mindenki ismerte, de azt senki sem tudta, hány éves. Az igazat megvallva olyan hosszú ideje élt már ott fent, hogy szinte beillett volna sziklának is. Mindenféle betegségre tudott valami gyógyírt. Sokan nem lennének már az élők sorában nélküle. Idegenünk a következő napot munkával töltötte. A Slater-fiúkkal dolgozott egész nap. Kinn a mocsarasban tőzeget raktak halomba, majd föl a szekérre. Együtt ebédelt az ikrekkel, aztán folytatta a munkát egészen a hűvös esti szél beálltáig. Rákövetkező nap az idegent lenn a parton látták, amint órák hosszat beszélgetett a pappal. Ennek az embernek arra is volt ideje, hogy egy kicsit tekeregjen, amúgy céltalanul, és mégis, azt a benyomást keltette, hogy valamilyen küldetéssel érkezett. Aznap este megjelent Mc Lockey kocsmájában is. Amolyan mulatságfélére gyűltünk össze, s mondhatom, nagyon jól éreztük magunkat. Éppen akkor képett be, amikor Annie kezébe fogta hegedűjét. Szánalmas látvány volt ez a lány - nyomorék. Sem a lábát nem tudta kinyújtani, sem felegyenesedni nem tudott. Szegről-végre rokonságban állt a Slater-ikrekkel - akiknek az idegen segített a tőzeggyűjtésben - de a nyarat Ranafastban töltötte, egy kelta iskolában dolgozott. Az ország minden részéből érkeztek ide gyerekek, hogy megtanulják az ír nyelvet. A tananyagban tánc és zene is szerepelt, és Annie e téren tette hasznossá magát. Nos, akármit is mondanak erről a lányról, egy biztos, senki sem bűvölte nála jobban a húrokat. Zümmögő, lágy dallamok, vagy pattogó tánczene - neki egyre ment. Hányszor, de hányszor megríkatott bennünket. A zene szárnyán 624
