Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - Norrie Hearn: Szépprózák
az is eszébe jutott, hogy egy kis időre otthagyja. Csend... Egy kis várakozás. Messze kinn, az egyik kiugró sziklán énekelni kezdett egy fóka. A különös, magas hangot visszaverte a nyugodt tenger. Végtelenség volt abban a hangban, időntúliság. Volt benne valami a sziklákból és magából a tengerből is. Miközben Maire csak figyelt, Padraig belegázolt a tengerbe, az időtlenséget hordozó kiáltás irányába, majd visszafordult és intett... a fóka pedig követte, egyre beljebb, míg végül összetalálkoztak. Padraig közelhúzta magához az állatot és egy ideig mozdulatlanul tartotta. Maire érezte, hogy valami hozzáért a lábához. A fóka volt. Részese akart lenni az egymásratalálásnak. Mindkettőjüket megszagolta, aztán egy csusszantással kezdett alámerülni, azzal - a fókákra jellemző - hátramenettel, amikor a testrészek közül az orr tűnik el utoljára a szemünk elől. Aztán végleg eltűnt. Több fóka is dalra kapott. A fény lassan kezdett kihunyni az égen, miközben daluk végleg ott rezgeti a levegőben. Padraig odavezette Maire-t a csónakhoz. Egyenesbe állította, majd kihúzta a nyílt vízre. Aztán a szegélylécen átmászva feltornázta magát a fedélzetre. Maire már indította is a motort és elindultak Point stégjei felé. Valami történt. Maire nem volt egészen biztos benne, hogy mi. Még most sem tudja biztosan, hogy ébren volt-e... Padraig szabad volt - ezt leginkább biztosan tudta. Bármi is kötötte eddig a szárazfóldhöz, az most eltűnt. Leomlott a köztük lévő fal. Ahogy a vörös ragyogás egyre halványabb lepellel vonta be Errigalt, Maire-ben úgy erősödött az érzés, hogy kettőjük sorsa találkozni fog. Lehet, hogy nem azonnal, csak idővel. És azt is tudta - csakúgy, mint Padraig -, hogy oly sok idő van még itt a Földön, amely még érintésre vár. A férfi a tengerről Donegal gyakran fogad látogatókat. Sokan töltik itt szabadságukat és szemmel láthatóan élvezik az édes semmittevést. Amikor az idő jó, annak örülnek, de az a vendégszeretet sem elhanyagolható, amiben itt részesülnek. Különben aligha lenne annyi visszatérő látogatónk. Aztán itt vannak az átutazók, akik autóval érkeznek. Az út mellett kipakolják az elemózsiát. Falatoznak, isznak is rá egyet, kirázzák a fáradtságot elgémberedett végtagjaikból és továbbmennek. Vannak olyanok is, akik kimondottan dolgozni jönne. Mikor vége az elvégzendő feladatnak, továbbállnak, soha többé nem látjuk őket. Valamennyien idegenek, megállnak - hosszabb-rövidebb időre -, aztán ismét elindulnak. Ki-ki teszi a maga dolgát. De a férfi a tengerről más volt. Senki sem tudta, hogy mit, de ez az ember valamit vagy valakit keresett. Küldetése volt és ettől az emberek egy kicsit megriadtak. Mikor elment, akkor meg mindenki sajnálta. Miért? Talán egyikük sem tudná pontosan megmondani, hogy mi miatt. Míg itt volt, végig csak találgattunk. De talán az lesz a legjobb, ha elmesélem. Nem tengeri medve volt, annak ellenére, hogy a tengerről érkezett.. A sziklák közelében volt egy vesszőtestű csónak, vászonnal bevont, félig már víz alatt. Ami látszott belőle, az meg zöldellt a hínártól. Bizonyára hosszú ideje élvezte már a tenger vendégszeretetét. Nem ez az ember nem volt tengeri medve. Elég volt megnézni a kezét, és rögtön látta az ember, hogy ennek az embernek csak annyi hasznát vennék a csónakban, mint egy újszülöttnek a csatában. Ennek ellenére, kétség sem fért 623
