Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - Norrie Hearn: Szépprózák
fóka odalvást feküdt az egyik géz ablak alatt úgy, hogy a fény éppen az arcára esett. Tekintetében ugyanaz a bizalom létezett, mint az elózó' napi szürkületkor, de fájdalom már nem volt benne. Só't, úgy nézett Maire-ra, akár egy kutya, mikor ismerősként üdvözöl valakit. Padraig fellebbentette a sátor ajtaját, a fóka pedig kicsattogott, majd letottyant a bükköny meg a lóhere közé. „Jól van.” - mondta Padraig. „Átvizsgáltam, sehol sem sérült. Úgy hiszem, nagyobb volt az ijedtség. Elnézést, ha egy kicsit büdös vagyok, de a fókalány egész éjjel mellettem aludt a sátorban.” Maire arcán mosoly futott át, ugyanis ilyen hosszú beszédet Padraigtól korábban még sohasem hallott. Padraig egy rövid időre elhallgatott, a fókát figyelte. Aztán így szólt: „Szükségem van a segítségedre. Tudod, nem akar elhagyni engem. Levittem a vízhez, de nélkülem nem akar belemenni. Talán veled belemegy a csónakba.” Bizonyalanság érződött Padraig hangjában. Ekkor eszébe jutott Maire-nek az, amit mindenki tudott. Mióta Padraig húga eltűnt - annyi évvel ezelőtt -, Padraig nem volt hajlandó csónakba szállni. Maire - epekedő sóvárgása ellenére - tisztában volt vele, hogy olyan férfinak, mint Padraig, nem veszi hasznát egy olyan lány, aki halászatból él. Padraig szintúgy: habár tudta, hogy Maire erős és gyengéd is tud lenni - ezt közvetlenül tapasztalhatta is abban, ahogy a lány apjával, meg most a fókával bánt, és szeretett volna többet tudni róla, esetleg kicsit részese lenni életének, tudatában volt annak, hogy őt fogja a szárazföld. Emögött a bizonytalanság mögött több-száz éves fókaismeret, és ki tudná megmondani, hogy milyen tudás lakozott. Maire csak állt, nem szólt semmit. „Mit gondolsz, el tudnád este hozni a csónakot? Dagálykor. Én itt leszek. Várlak.” Padraig kérőén nézett Maire-re. Maire ugyan mosolygott, de szomorúság bujkált benne. „Persze, hogy elhozom” - mondta. Aztán elindult, végig az ösvényen, a csónakkikötő felé. Padraig az egész napot a fókával töltötte. Hol a vadvirágok közt, hol lenn a sziklák és a vízinövények közt, no meg azon a kis partszakaszon, ahol Maire várhatóan horgonyt vet majd. A fóka furcsa hangokat hallatott miközben Padraiggal kergetőzött, és el-elhuppant a parton. Akár két kisgyerek - gondolták azok a halászok és farmerek -, akik elhaladtak a kis öböl mellett a tenger vagy éppen a szárazföld felé tartva. De egy sem akadt, aki közelebb merészkedett volna. Mindnyájan tudták, hogy ez egy különleges kapcsolat. Bensőséges, misztikus, amiről beszélni kell majd - aztán, de itt és most, illik tiszteletben tartani. Este, mikor az árnyak kezdtek bekúszni a hullámok közé, az emelkedő ár meghozta a fókákat. Amint a tenger egy pillantásra elragadta a nap tüzét, még több fóka érkezett. Időtlenséget sugárzó színpompában és háborítatlanságban lebegtek a part közelében. Néha nemcsak a fejüket, hanem a vállukat is megmutatták, míg máskor csak a bajszukat és orrukat dugták a víz fölé. Maire-t bizonytalanság fogta el, amint csónakjával a fókák közt manőverezett, hogy elérje azt a bizonyos partszakaszt. Egyedül érkezett, így Padraignek térdig vízbe kellett gázolnia, hogy segítsen partra tenni a csónakot. Oldalra billentették a vízijárgányt, hogy ezzel is megkönnyítsék a beszállást, de a fóka csak nem mozdult. Az állat Padraig közelében maradt és figyelte minden mozdulatát, de amikor Padraig elindult felé, kitért előle. Egyszerűen nem lehetett rábírni arra, hogy beszálljon a csónakba. Padraignak 622
