Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - Norrie Hearn: Szépprózák
helyet csináljanak a jövevénynek, aki nyugodtan és mozdulatlanul feküdt a csónak fenekén. Meleg szemei követték ugyan megmentéi minden mozdulatát, de félelem nem volt bennük. Most mi legyen? Hányszor de hányszor elátkozta Barney a fókákat. Még az is megesett, hogy a fejük fölött leadott egy-két lövést, hogy távoltartsa okét a lazachálóktól. Most azonban egészen más volt a helyzet. Ez a fóka megsebesült... Csak egy karnyújtásnyira feküdt tóle, és a sorsa az ó' kezében volt. Barney egyszerűen nem tudta, mitévő' legyen. Ugyan a fóka nem volt már fiatal, mégsem volt kiégett tekintete, mint amilyen az öreg, tapasztalt egyedeké szokott lenni, olyanoké, akik már generációk óta szelték az óceánt és jól ismerték annak sziklás partjait. Ez a fóka kortalannak és idó'tlennek látszott. Csak feküdt és figyelt. Biztos volt abban, hogy vége a megpróbáltatásnak. Egyetlen dolgot lehetett tenni. Visszamenni Carrickfinba segítségért. De milyen segítségért? Ki az, aki egy kicsit is ért a fókákhoz?... Hát persze! Padraig. Maire-nek rögtön Padraig jutott eszébe. Tudta, hogy rajta kívül nincs senki, de senki, aki hozzámérhetó' nyugalommal és hozzáértéssel bánna egy ilyen, ismeretlen világból jövó' lénnyel. Nem akad olyan, aki nála jobban ismerné a fókákat és életmódjukat. Padraig éppen elérhető' közelségben tartózkodott. Miután családja már letöltötte a nyaralásra szánt idó't és elutazott, még maradt, abban a reményben, hogy a Gweedore-ban hamarosan induló, halkutatással foglalkozók project számára is tartogat majd munkát. Milyen különös, hogy Barneynak is Padraig jutott az eszébe. „Irány a lapos sziklák!” - mondta. „Olyan érzésem van...” - „Padraigra gondolsz, ugye?” - szólt Maire, mieló'tt apja befejezhette volna. - „ En is épp így gondoltam.” Volt valami rejtélyes abban, hogy Padraig mindig ott volt a parton, mikor szükség volt rá. Mintha mindig tudná, mi történik odakint, a tengeren. Persze, hogy most is ott volt. Az egyre sűrűsödő' homályban kirajzolódott szögletes alakja. Állt. Várt. Már hárman segítették partra a fókát. Padraig hosszan és eró'sen nézte a jövevényt. Mélyen a szemébe bámult. .Egyedül hagynának ezzel a fókalánnyal?” Csak ennyit mondott. Maire ránézett Padraigra: „Fókalánnyal?” Padraig bólintott. Maire ekkor apjára nézett, majd vissza Padraigra. „Reggel majd visszajövök.” Padraig végigjár- tatta tekintetét az ég aznapi utolsó színskáláján, aztán visszanézett a tengerhez, oda, ahol a fény már tűnőben volt. Ránézett a lányra, aztán a fókára. Majd az állat fölé hajolt, és már csak halványan jutott el tudatáig, hogy a csónak indul, só't el is húzott. Másnap, amikor Maire elment a kis farmra Carnbuoyba, ahol Padraig lakott - barátoknál - megtudta, hogy Padraig egész éjjel házon kívül volt. Annyi biztos, hogy bejött a régi kempingfelszereléséért, aztán elindult vissza, a part irányába. Maire-ben volt egy csöppnyi bizonytalanság. Vajon örül-e majd Padraig, ha meglátja, vagy inkább tolakodásnak veszi a látogatását? Padraig olyan tekintélyt parancsoló személy. Tegnap is, mikor csakis a fókára figyelt, még azeló'tt, hogy Maire és apja magukra hagyták volna őket. Padraig hallotta, hogy Maire érkezik és már jóval azeló'tt elindult, hogy üdvözölje a lányt, mieló'tt megpillanthatta volna. Maire nem kis meglepetésére, Padraig kézen fogta ó't és csendesen odavezette a sátorhoz. A 621
