Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - Norrie Hearn: Szépprózák
visszatérni a partra. Barney ez időtájt már ritkán szállt csónakba, és egy ilyen csendes, nyugodt estét, ami még néhány órás békés halászgatással kecsegtetett, nem szabadott kihagyni! Nem pusztán a hal miatt. Hanem azon csodás érzés miatt, ami abból fakadt, hogy a naplementét ismerős sziklák és szigetek közt tölthette. Ez volt az, ami apát és lányát is fogva tartotta. Uramisten! Micsoda naplemente volt! Az ember hozzá sem mer fogni, hogy leírja a benne feltűnő színeket és árnyalatokat. A szivárvány még csak közelébe sem férkőzhetne. Az ember próbálta magába szívni a látványt és közben hálát adott érte az Úrnak. Ahogy a szigetek belevesztek az egyre erősödő félhomályba, úgy tűntek fel a fények a tőlük keletre eső szárazföldön. Errigal - ami reggelente kékes messzeségbe burkolózott - minha közelebb került volna hozzájuk. Először narancsvöröses fátyol fedte, ami átment rózsaszínbe, majd gyöngyös szürkeségbe. Sem Maire, sem Barney nem szólt, és úgy tűnt, mintha az Idő is megállt volna, hogy gyönyörködjön a csodában. Hangos fókasikoly verte fel a csendet. A tenger összerezzent, a csónak fölött köröző sirályok pedig elhallgattak. Maire azonnal leállította a motort, figyelni kezdett. Barney eközben elkezdte bevonni a zsinegeket. A toliból készült csalikat meg gumiangolnákat gondosan szedte le, ügyelve arra, nehogy véletlenül akárcsak egyetlen horog is rajt maradjon és beleakadjon valakinek a ruhájába, vagy megsebezze, amikor majd szaporázni kell a munkát. Barney ösztönösen tette a dolgát. Sok-sok év tapasztalata szolgált garanciával ahhoz, hogy munkáját kifogástalanul végezhesse. Amikor ismét felhangzott a jajkiáltás, Bamey keze már jelezte is az irányt, de ekkorra Maire már meg is fordította a csónakot, aztán jól fólpörgette a motort. A tenger most volt a legmagasabb. A víz lomhán mozgott. A fóka mintegy száz méterre lehetett. Apa és lánya már keresztülhaladtak a bója és a fóka közt szabadon maradt kis nyíláson, mikor a fóka ismét kiáltott. Az állat látványa nem hagyott kétséget afelől, hogy ez lett volna az utolsó jajkiáltása, ha nem érkezik segítség. Egy összekuszálódott hálókötegben akadt el, ami valahogy rátekeredett egy fóvénytorlódást jelölő bójára, de valójában egy vékony nylon zsineg fogta, szorította az uszonyát. S amint az állat vergődéssel igyekezett kiszabadítani magát, a zsineg egyre erősebben ráhurkolódott, annyira, hogy a feje is víz alá került. Maire azt hitte, hogy az állat már meg is fulladt, de hála Istennek, ez nem következett be. Marie pillanatok alatt ledobta csizmáját, és már benn is volt a vízben. Kezéből bölcsőt formálva tartotta az állat fejét, miközben Bamey haltisztító késével kezelésbe vette a hálót. Apró lyukú háló volt. Valamelyik halászbárkán telt ki a sora. Túl kicsi volt már ahhoz, hogy eredeti helyén hasznát vegyék, de elég nagy ahhoz, hogy kárt tegyen egy fókában. Miután az állatot kiszabadították, Bamey a háló épségben mardt részét markolva a csónakot a bója közelébe húzta. Egy erős rántással sikerült oldalra billentenie azt, ami nekivágódott a bójának, és ott is maradt ebben a helyzetben. Maire sohasem gondolta volna, hogy ennyi erő lakozik benne, de addig emelte és tartotta a fókát, míg végül Bameynak sikerült az állatot egy erős rántással a fedélzetre segítenie. Majd egyetlen nyisszantással átvágta a hálót, ami egyenesbe hozta a csónakot. Átraktak néhány ládát a csónak orrába, hogy 620
