Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - Norrie Hearn: Szépprózák
akkorra, mire mi megérkeztünk, már több órája ott volt. Egyedül nem tudta elmozdítani a sziklát, így hát melegen és ébren tartotta Barneyt — tudván, hogy_ előbb vagy utóbb, de jön segítség. Ámultából ámulatba estem. Ennek az utóbbinak Maire volt az okozója. A tengerészköpenyből, amely szinte sátorként borult rá, előkerült egy félüveg whiskey. Először az apjának adott belőle, miközben annak fejét bölcsőként tartotta tenyerében. Aztán szó nélkül odanyújtotta az üveget Padraignak, aki jól meghúzta azt, majd tovább adta nekem. Ekkor már majdnem derékig vízben álltam. Igyekeztem lecsillapítani a hánykódó, nyugtalankodó csónakot, nehogy a sziklákon érjen csúfos véget. Segített a lélekmelegítő. Odarángattuk a csónakot Barney immáron roncs bárkája mellé, aztán a tartalék evezőkkel megemeltük a sziklát annyira, hogy Barney lábát ki tudjuk szabadítani alóla. Az öregnek egy hangja sem volt. Sem akkor, amikor beemeltük a csónakba, sem akkor, amikor kimerészkedtünk a főcsatornára. Padraig a parton maradt. Nem is próbálkozunk rávenni arra, hogy csónakba szálljon. Láttam, hogy Maire hosszasan nézi ó't, mielőtt hirtelen elfordult volna, hogy megragadja a kormányrudat. Amint elhagytuk a golai szélmentes részt, a szél megint nekünkesett és Maire ekkor már csak a csónakra koncentrált. Mi adott ennek a lánynak akkora erőt? Talán sohasem fogok rájönni. Egy biztos: bóják és hálók közt tekeregve Bunber felé tartottunk. Marie ösztönösen mozgott, cselekedett. Látszott, hogy a vérében van az egész. De azért hálásak voltunk amiatt, hogy a még mindig erős szél hátulról és nem szembe támadott bennünket. Ily módon is gyorsítva utunk bevégzését. A mólón egy lélek sem volt. Az összes legény visszament már Carrickíinbe, fedezékbe. Vártak. Volt ott egy kisebb halászhajó kipányvázva. Valahogy felkapaszkodtam a fedélzetre és felvertem a legénységet. Nos hát: kihoztuk Barneyt. Elet ugyan alig pislogott már benne, csak a szeméből lehetett tudni, hogy él még. Let- terkennyben, a kórházban, túljutott a közvetlen életveszélyen. Kemény ember volt, amolyan túlélő fajta. Sérült lábát elvesztette ugyan, de mire hazakerült, tisztában volt azzal, miként változtat ez addigi életén. Szólóban való halászása véget ért. Természetesen kimehetett a tengerre, de csak szép napokon, mikor az Atlanti-óceán felől érkező tengerár egymást kergető hullámok hempergése volt csupán — és nem volt egyedül a kormányrúdnál sem. Hogy mit lett Maire-rel? Felhagyott a tanítással. Úgy tűnt, hogy világéletében arra vágyott, hogy halászhasson és továbbvigye ezt az ősi foglalkozást. így hát Marie anyja vezette a háztartást, lánya csak annyit tett a ház körül, amennyi rámaradt. A férfinépség kiváltképp elégedett volt. Idős Tommy békében engedte tovasurranni az időt. Történjék bármi; ismét volt egy Gallagher a csónakban, hogy Carrickíin ama csöppnyi, védett, part menti részén halásszon. Hát Padraig és Maire sorsa találkozott-e? Hah!...Hamarosan sort kerítek rá, hogy elmeséljem... 618
