Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - Norrie Hearn: Szépprózák
nekivágódtunk egy csónaknak. Magam sem tudom hogyan, de egyszer csak kint voltunk a nyílt vízen. Próbáltunk beállni Inishfree irányába. A tenger egyre csak csapkodta a csónakot, mi meg jó eró'sen markoltuk a peremdeszkát - már, amikor lehetett. Miután elvergó'dtünk a mély vízig, a csónak megnyugodott annyira, hogy irányba tudtunk állni. Maire a kormányrúdnál, én meg még mindig a csónak elejében. Egyre csak Bamey járt az eszünkben. Ahogy kiértünk a partmenti sziklák menedékéből, az óceán olyan erős szelet küldött ránk, hogy a csónak oldalra billent. Úgy éreztem, itt a vég. De ez a lány értette a dolgát. Ennyi lélekjelenlét még egy férfinek is becsületére vált volna. Maire biztosan tartotta a csónakot, aztán amikor a viharos szél egy szusszanásnyi idó're alábbhagyott, a kis öböl irányába fordította azt. Egyik ámulatból a másikba estem: „...dehát ez a lány még a halászóhelyeket is ismeri! Egészen biztos, hogy szélcsendes napokon Barney magával hozta ó't, mikor még gyermek volt...”. Elképzeltem, amint a sziget közelében, a lágyan ringató csónakból halászgattak. Maire most a rákcsapdákat figyelte, majd tekintete végigpásztázta a viszonylagos védelmet nyújtó öblöket. Hátha apja behúzódott valamelyikbe, hogy ott töltse az éjszakát. A feltételezés tévesnek bizonyult. Vissza a viharba. Maire egy éles fordulattal Gola felé vette az irányt. Ekkor már tudtam: ha valaki egyáltalán megtalálja még Barneyt, akkor az csakis ez a csendes, mélyérzésű lány lehet, aki hirtelen életre kelt. Hátulról közelítettük meg a szigetet, aztán késedelem nélkül nekiláttunk keresni. A levegő egy kicsit nyugodtabb volt, de a felhők mögül előbukkanó Hold hirtelen fénynyalábokkal számtalanszor megtévesztett bennünket. Újra meg újra Barneyt meg a csónakot véltük felfedezni, de természetesen egyiket sem találtuk meg. Nem is tudom, hányadszor fésültük már át a terepet, mikor úgy döntöttünk, hogy feladjuk. Amennyire lehetett, közelengedtük a csónakot a parthoz. Északi irányba fordítottuk. Ráálltunk a csatornára, ami Bunberbe vitt. A szárazföld lapos sziklái és a sziget szírijei közt hirtelen elült a szél. És amint a fény visszalopódzott az égre, megvilágította a fadarabokat meg a szemetet, ami itt elakadt és lerakodott a sziklák közti résekbe — végig a part mentén —, ott ahol az alga és a moszat süppedős szőnyeggé nőtte ki magát. És már elkönyveltem, hogy a keresésnek vége. És már előre éreztem, amint a hideg a nyílt vízen ismét a csontjaimig hatol majd. „Ott van!” - kiáltotta Marie. És valóban: ott volt a csónak. Még az oldalára festett piros csíkot is látni lehetett. A csónak bepréselődött a sziklák közé. Még egy satu sem foghatta volna erősebben. Maire egyenesen arra vette az irányt. Tartotta, szinte fogta a csónakot. Visszavette a sebességet, és már sodort is bennünket az ár, vitt a víz - hátrafelé. Arra eszméltem, hogy a bójákon meg a kivetett hálókon belül vagyunk. Partközeiben ádázul csapkodott és tajtékzott a tenger. Jó félórába is beletelt, míg végre annyira meg tudtuk közelíteni a partot, hogy kiugorhattam és nekiláthattam a kipányvázásnak. Eközben Maire egyfolytában utasításokat bömbölt, lekörözve a vihart, ami mellette csak zümmögőkórusnak lett volna jó. Barneyt nem egyedül találtuk... A lába szinte beékelődött a csónak és a szikla közé. Szorosan hozásimulva, szinte testével takarva, melegítve őt, ott volt Padraig! Hogyan szerzett tudomást a balesetről? Nem derült ki. De 617
