Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - Norrie Hearn: Szépprózák
sen olyanon, aki a halászathoz is ért valamicskét! Akadt ugyan egy legény... Padraig. Eljött ő minden esztendőben. Itt töltötte a szabadságát. Naphosszat kint halászott a sziklákról, ott, ahol az algaszőnyeg egészen Gola szigetéig tart, és ahol a fókák sütkéreznek. Padraigból mérhetetlen nyugalom áradt, és Maire szerette volna kiismerni ezt a meghitt világot. A legény azonban csak a hullámok morajlását vette észre. Szíve pedig - úgy tűnt - már a vad tengeré. A Gallagher családban nem volt szokás az afféle világiaskodás: csak úgy, pőrén kimondani, ami az ember szívét nyomta. Hej, pedig Barney feleségének bizony összerszorult a szíve, mikor két fiára gondolt, akik messze szakadtak a családtól! A férfiember még szófukarabb volt. Neki a tengerrel kellett megbirkóznia. Egyik nap a másikat majd beérte. A kisebb csónakok nagyobbaknak adták át helyüket. Testüket már nem vászon meg bőr borította, hanem üveggyapot - ami tartósabbnak bizonyult. Sőt mi több! Egy időben még arról is szó volt, hogy a móló betonborítást kap... Ilyen hosszú bevezetés után következzék az az éjszaka, amikor a szél, a tenger és még valaki más is főszerepet kapott. Aznap este még egy gombostűt sem lehetett volna leejteni Mc Loskey kocsmájában. A „törtetőbb” szénaboglyák még idejében leléptek. A nap nekik is túl forró volt - pedig magasról tűzött alá. Estefelé aztán a tenger sötétséget küldött. A levegő elbágyadt, el is áléit. Tudtuk, hogy valaminek történnie kell, mégis, mikor az eget elhasította egy mennydörgés, még a házak is beleremegtek. Az ég először óriási cseppekben igyekezett megszabadulni fölös tartalmától, aztán a szél villámgyorsan felnyalábolta a cseppeket, hogy nekivagdossa annak, amit csak ért. Fal, ajtó, ablak: jócskán kapott az égi áldásból. Örült is az emberfia, hogy a szél nem közvetlenül rajta tölti ki a bosszúját. Fedezékben lenni, most volt csak igazán kellemes! A kocsma ajtaja hirtelen kivágódott. Maire-t szinte belökte a viharos szél. „Az apám!” - mondta levegő után kapkodván, csurog vizesen. És miközben nekidőlt a pultnak, még hozzátette: „Kint van a tengeren...” A kocsma pillanatok alatt kiürült. Estünk-keltünk a latyakban, a szék kénye-kedve szerint dobált bennünket, míg végre kocsiba vagy teherautóba szálltunk - ki mibe -, hogy elinduljunk le a dombról, végig a vízlepte töltésen, Carrickfin felé. Ott, ahol a csónakok hánykolódtak veszettül, kiabálva is csak nehezen lehetett kivenni, mit is akar a másik. A kiáltozásban meg a dühöngő tenger robajlása ellenében csak sejteni lehetett, hogy mi is történik valójában. Egy dologra viszont tisztán emlékszem: arra, hogy Maire átvette az irányítást. Megragadta az egyik méretes csónak kötelét. Belecsimpaszkodott. Két-három férfit maga mögött tudva próbálta partközeibe hozni. En már csak azt vettem észre, hogy két erős kéz megragadott és beletaszított a csónakba. „Indítsa be a motort” - kiáltotta egy erélyes hang. Túl sokáig piszmoghattam, mert a lány egyszerűen félrelökött. „Majd én megcsinálom” - harsogta. „Maga csak álljon készenlétben és majd lökje el a csónakot a parttól!” Voltak ott fiatalabb férfiak is, akik ezerszer jobban bántak a csónakkal, mint én valaha is fogok, de Maire engem választott. Én meg elfogadtam a kihívást. A lány lecibálta a vásznat, amivel a csónak teste be volt fedve, majd beindította a motort. Ezután már csak arra koncentrált, hogy a csónakot valahogy kivezesse az öbölből. Nem volt könnyű, mert a víz ide-oda dobált bennünket, és hol valamelyik horgonykötélben akadtunk el, hol meg 616
