Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - Norrie Hearn: Szépprózák
Maire volt a legszelídebb, legcsendesebb és legszófogadóbb leány, akit valaha is ismertem. Jól titkolta ugyan a becsvágyat, ami belülről „feszítette”, de aztán egy vad, viharos éjszakán mégis kitört belőle. Amolyan júliusi vihar volt: hirtelen és kegyetlen, és mikorra végleg elült, alig néhányan maradtunk Donegalnak ebben a csuromvizes szegletében. Nos hát, helyezzék magukat kényelembe, én meg majd elmondom, amit tudok... Carrickfinnek van egy védettebb partszakasza, ami emberemlékezet óta - vagy még korábbról - szolgálta a Gallaghereket. Mindig volt legalább egy közöttük, aki innen indult kísértésbe ejteni a halakat. Barney, Maire apja, még vesszőből meg bőrből készült csónakba szállt annak idején, mikor az iskolaidőt ugyan már letöltötte, de még csak tíz éves volt. Most már vén tengeri medve, de egész életének legnagyobb engedménye az volt, amikor a régi bárkát fa csónakra cserélte: olyanra, amiben már motor is volt. Hozzá kell tennem, hogy erre is csak nyolcvanas évei legvégén volt hajlandó. Történetem idején Barney már kilencvenkét éves. Régóta nem merészkedett már ki a tengerre. Naphosszat a konyhában ült, délceg tartású, kemény faszéken. Gyapjúzokniba bújtatott lába a nyitott kemencében melegedett. A szobában tőzegfüsttel keveredett halszag terjengett, amit időnként felülmúlt a sós tengervizet árasztó tengerészköpeny „súlyosan nehéz illata”. Istenemre, az öreg szerette ezt a szagözönt! Még az élettel is elégedett lett volna... De volt valami, ami nem hagyta nyugodni: a jövő. Hogy mit akar egy kilencvenkét éves férfi a jövőtől? Hát nem is a sajátja izgatta, hanem bárkáé. Mert hát, ki száll majd csónakba, ha ő, Barney, átköltözik az ismeretlenbe? Két fiú volt a családban. Koruk megengedte volna, hogy vízre szálljanak. Testi erőnek sem voltak híján. Háló, orsó, tengerár, szikla, halrajok - egy sem fogott volna ki rajtuk. Ahhoz túl jól ismerték ezt a világot, csakúgy mint azt a másikat. Brendan már rég elment. Kanadába. Ott telepedett le. Asszonyt, földet szerzett magának. Az ifjú Tommy meg mintha nem is annak a másiknak a testvére lenne. Letelepedni? Legalább annyi esélye volt rá, mint egy bolygó hollandinak. Mindenbe belekapott, és mindent félbehagyott. Amolyan életművész volt. Az ivászat bezzeg... az ment neki! Nők? Csak akkor, ha kitűntek magakelletés- ben. Munka? Csak akkor, ha muszáj volt. Végül aztán kenyértörés lett a vége. Apa és fia mindent beleadtak, és a végén nem csak a cserépedény bánta! Később aztán ezt-azt lehetett hallani: kibékülésről meg hasonlókról. Egy biztos: Tommy elment, és senki sem tudja, hogy hova. Aztán itt volt a harmadik gyermek, Maire. Békés természetű, magas, egyenes hajú leány; nyugodt és komoly. A környéken csak úgy emlegették: a tudós. Galwaybe járt iskolába, hogy kitanulja a tudományokat. Diplomát is szerzett, természettudományokból. Aztán Letterkennybe ment tanítani, az ottani iskolába. Haza csak hétvégenként meg ünnepnapokon járt. Imádta a kis zsuppfedeles házikót, annak cementpadlójával, no meg a halszagot, ami az egész házat betöltötte. De legkedvesebb tartózkodási helye mégiscsak a tőzeg- füstös konyha volt. Férfi - ez ideig -nem keltette fel Maier érdeklődését. Vagy unalmasnak, vagy túlságosan „pajkosnak” találta őket. A falusi vigalmak, táncos összejövetelek hidegen hagyták - Barney legnagyobb bánatára. Ha legalább egyszer látta volna, hogy Maire-nek megakad a tekintete egy legényen - természete615
