Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - Norrie Hearn: Szépprózák
ott feküdt a két fog. Szorosan egymás mellett, fedetlenül... Ereklyeként őrzöm őket otthon. Padraig mára már tizenhat éves is elmúlt, csaknem 186 centi magas - és még mindig nem állt meg a növésben. Amolyan csontos nyakigláb maradt, de belül sokat változott. Meditativ lénnyé vált. Lassú, nyugodt mozdulatai teljes belső bizonyságot sejtetnek, dacára annak, hogy sohasem beszél arról, amit érez és tud. Ugye nem meglepő, hogy a család még mindig Donegalon, Carbouy határában, veri fel sátrát. Az összetartozás érzésénél csak a bizonyosság erősebb bennük: ők ahhoz, csakis ahhoz a helyhez tartoznak igazán. A helybeliek úgy tartják, ha a család egyszer elmaradna, az olyan lenne, mint amikor a fecskék egy évig hagyagolnák őket, hogy aztán örökre elköltözzenek. Padraigból titokzatos halász lett. Van úgy, hogy napokig be sem jön a sziklákról. Botja Gola felé mutat... A halászok - mind, egytől egyig - adnak a szavára, mert ő tudja - még jóval a dagály beállta előtt -, hogy mikor kell a csónakot partözeibe hozni, vagy merre kell a vízijárgányt elmozdítani. De ez még nem minden. Pontosan ismeri a halrajok mozgását is. Tudja, hol lesz ívás. Egy szó mint száz: a halászok bálványa ő. De azért van egy dolog, amit még ők maguk sem értenek, de meg nem kérdeznék semmi pénzért: miért nem száll csónakba az, aki ennyire ismeri a tengert? Padraig rejtélye örök életűnek látszik, csakúgy, mint az iránta érzett tisztelet. Eszébe nem jutna senkinek, hogy a közelébe merészedjen, mikor egyedül megy ki a sziklákra. Néha nem tesz csalit a horogra, és miközben a zsinór lomhán lóg a vízben, Padraig a lapos sziklákat bámulja, ott, átellenben, ahol a fókák sütkéreznek. Mikor kezd esteledni, a szórt fényben a fókák magas, és mégis testes hangon rázendítenek. Dalukban szólamot kap a szél, az idő, a víz, a sirályok sikolya és a hínár mozgása az öbölben. Bizony meglepődtek azok az idegenek, akik - egy ilyen kintlétekor -, hogy s hogynem arra vetődtek. Mit csinált hát? Amit máskor: miközben lábát biztosan fogták a sziklák, felső testével mélyen előredőlve, a tenger felé: a fókák énekét visszhangzotta. Itt meg kell állnom. Ez a történet itt végétért. Tisztában vagyok vele, hogy egyeseknek ez csak mese, mások azt mondják majd: „eltorzított valóság...”, megint mások szerint: „véletlen egybeesések sora”. Mit is szólhaték ehhez? Csak azt: kutassa fel az igazságot, no meg Donegalnak azt a bizonyos csücskét'. Beszéljen a halászokkal, de még jobb lenne, ha megpróbálná szóra bírni a fukar földtől megedzett farmereket. De talán az lenne a legeslegjobb, ha betérne Annagryba, ott meg Mc Loskey kocsmájába. Említse csak meg Padraig és Roisin nevét, és bárki legyen is ott, egészen biztos, hogy megered a nyelve. A tenger színeváltozása Manapság sokat beszélnek a nők egyenjogúságáról - talán túl sokat is. De vajon ezek az úgymond feministák hallottak-e azokról az ír nőkről, akik igazán tudják, hogy mitől bűzlik a hal? Izig-vérig bentlenni a világban, nem új dolog ez nekik. Most biztosan azt hiszik, hogy konkrétan gondolok is valakire. De mennyire, hogy így van: Maire Gallaghemek hívják. 614
