Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - Hegyi Béla: Kopasz a dombon
el, pappal, koszorúval, énekkel, hadd jusson szép kísérettel abba a földbe, melyet az élete erejével táplált. Mit szólna most? Eleinte úgy tűnt, minden jól alakul. Aparasztoknak földet osztottak, a gyerekeiket iskolázták, sőt még kedvezményeket is kaptak - tanulmányi ösztöndíj, szociális segély, ingyenes étkezés a menzán stb. -, csakhogy kiemelkedjenek az átlagból. Az apák politizáltak, forrófejű agitátorok bevonták őket a nagypolitika ügyeibe, s maguk is korteskedtek a pártok mellett. Sereglettek a népművelők, hozták az olcsó könyveket, népi irodalmat, kiasz- szikusokat, ideológiai kiskátékat. Ki olvasott itt a faluban azeló'tt? Senki. A tanító is csak a tankönyveket, meg ha hivatalosan érkezett a címére egy-két filléres kiadvány. Éppoly kevés fizetsége volt, mint a többi szegénynek. Errefelé még a kalendárium se nagyon járta. Hávosnyi tekintetes úrék biztos begorom- bultak volna, ha olvasni kezdenek az emberek. A betű megzavarja a parasztot- hangoztatták -, kevesebbet fog dolgozni, és folyton követeló'zni fog. Aztán pár év alatt semmivé foszlott az éber álom. A parasztokat a tsz karámjába terelték, a népművelők mellett mind gyakrabban jelent meg az ÁVO, hogy az aktuális politikának nyomatékot adjon. Az értékes könyvek brosúrákra cseréló'dtek föl, melyek a kulákok, papok, fóldesurak aknamunkájáról igyekeztek meggyőzni a népet. A közeli jövó't meg olyan csodálatosnak festették le, mint valami földre rántott paradicsomi állapotot, a tervgazdálkodás logikus gyümölcsét. A falu újra megtanult tűrni, szenvedni, hallgatni, s csalódása oly mérhetetlen mély volt, mint a Pallagi-tó, melynek nem találják a fenekét. Ha belehullott valami, soha többé nem vetó'dött a felszínre. így süllyedt el a szegényparaszt minden reménye és elképzelése is. Gyermekkorában sokszor hallotta az apja kifakadását: - A pap, fiam, az urakkal tart, ha baj ólálkodik a határban. Ha morog a nép, mert szíjat hasítanak a hátából. Krisztus a szegényeké volt, mert maga is egy volt a szegények között, de az egyház, fiam, ne feledd, az egyház a gazdagoké. Az egyház hatalmas, vagyonos, birtokos. És ezt, bárhogy fordul is a világ, meg akarja őrizni. Nem a lelkeket pásztorkodja, hanem a pénzt meg a hódolatot. Krisztus nem kívánta azt a sok címet, hajbókolást, tömjénezést, amit az egyház megkövetel magának a néptől... Hát én azt mondtam magamban, akkor pedig én leszek az eleven cáfolat. Krisztus papja, aki a szegényekért, az elesettekért, a bűnbánókért él. Nincs semmije, nincs mit irigyelni tőle, csak a szolgálat szentsége az övé, de az határtalan. Majd megmutatom én, győzködtem magamat, hogy olyan pap válik belőlem, amilyent apám kívánt volna, hogy legyenek. „Népéhez hű pap”- ahogy ma a politikusok szajkózzák frázisként, de ez megtévesztésül szolgál, mert valójában az egész egyházat támadják papostul, hívőstül, Istenestül. Megpróbálják megosztani az egyházat, megszédíteni az embereket, akik - mert oly sokszor hallják - felülnek a rágalmaknak. A főpapok gonoszak, az alsópapság viszont a haladást támogatja, a demokráciát megértéssel fogadja. De hiába, a püspökök gátolják őket abban, hogy az állam iránti kötelezettségüket, mely népi származásuk alapján elvárható, kiprédikálják és tevékenységükkel bizonyítsák. A klérus a reakció szekerét tolja, hiszen a hitélet területéről minduntalan áttéved a politika területére. Én komolyan gondoltam és gondolom, hogy együtt lélegzem a falummal. Apostolkodom, mindenkivel beszédbe elegyedek, vigasztalok, tanácsokkal és 601
