Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - Hegyi Béla: Kopasz a dombon
Bercsán nevetett:- És fóloldozott bennünket a bűneink alól. Most már ártatlanok vagyunk az Isten eló'tt is. Sipos közbeszólt:- Mondta valakinek, hogy idejön?- A, senkinek. Elbúcsúztam Piroskától, aztán bezárkóztam a házunkba. De bántott a lélek, hogy mi történhetett a papunkkal, hátha segítségre szorul. Futottam is vissza, hogy megtudjam. Már azt hittük, viszik az ávósok. Köny- nyen megy ez manapság, kérem.- No hát nyugtasson meg mindenkit, nénike - vált bensőségessé Sipos hangja hogy szó sincs ilyesmiről. Régi hívei látogatták meg Tóth atyát, hogy az áldásában részesüljenek. Liska mama a szék támlájára terítette kendőjét. A plébános döbbenten állt az asztal mellett, mintha megnémult volna. Sipos és Bercsán megbiccentették a fejüket, egy-egy Dicsértessékl-et mormogtak, Liska mamának odavetettek egy kurta Jó napot! -ot, és elhagyták a plébániát.- Milyen rendes emberek! - jegyezte meg Liska mama. - Az előző' helyén ismerte meg őket, plébános úr, Salgótarjánban? Sipos és Bercsán vidáman, egy ütemre szedték a lábukat. A falu határában, a kukoricásnál, fekete Volga várta őket. Mielőtt beszálltak volna, fölemelt kézzel egymás tenyerébe csaptak:- Köszönöm, elvtársam! Ez jó munka volt! - és nevettek. Nevettek a kocsiban is, újra és újra, kilométerekre Bácsfüredtől. 11. A plébános kezébe temette arcát. Órákig ült könyökölve az ovális asztalnál. Közben kint besötétedett, de nem volt kedve villanyt gyújtani. Ujjai között érezte az arcáról vékony csíkban lecsorgó hideg verítéket. Zsebkendőjével itat- gatta, törülgette a szeme alatt, a szája körül, a füle mögött. Befolyt a vállára, s legördült egy-egy tekervénye a mellére is. Lekapta magáról az ingét, nadrágját, félig lemosakodott, fölvette pizsamáját. Nem tudott lefeküdni. Az ágya szélén gubbasztott, mint egy nagy, riadt éji madár. Mit szólna most az apja? Aki annyira várta ezt a rendszert. Itt szolgált béresként a közelben a Hávosnyi tekintetes úrnál. Betegen, a rákkal küszködve, fogyó napjait is az éltette, hogy megéri még, végre egyszer a népnek lesz igaza az urakkal szemben. A paraszt évszázadok óta eltartotta, keserves munkával eltartotta ezt az országot. Nemest, polgárt, deákot, naplopót. Csak önmagát nem tudta sohasem. Mindig mások javáért túrta a földet, mások érdekében ölt, vitézkedett, ha a hatalmasok harcba küldték. Hát most már el kell jönnie annak az időnek, reménykedett az öreg, amikor a parasztember is megkapja a jussát, s érdeme szerint fogják becsülni. Nem kell kivételezni vele, nem. Földet kell adni neki, hogy naponta háromszor jóllakhasson, s teljék a hozamából csizmára, lajbira; a fiait, ha eszük van, taníttathassa, legyen belőlük eminens diák. S ha megbetegszik, már nem bírja a munkát, gondoskodjék róla az OTI. Ha pedig meghal, tisztességgel temessék 600
