Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - Hegyi Béla: Kopasz a dombon
- Ugyan már, Simoncsics bácsi, hogy látta volna maga? - torkollta le az öreget Liska mama. - Mindenki tudja, hogy rövidlátó. Hát nem volt elég nekünk - folytatta hévvel - a Bandi bolondulása, Tériké halála, Mariska halála, most még a papunk is bajba keveredik! Piroska néni tovább toldotta:- Egyik szörnyűség jön a másik után. Nem volt elég, nem volt elég a félelemből, az ijedelemből?! Mikor lesz ennek vége, Pista? - bökte oldalba a tanácselnököt. - Mikor fogunk már nyugságban élni? Neked tudnod kell, benned megbízik az állam. Jöhet jó is még a kommunizmusból?- Hagyják abba, de gyorsan! Mit beszél itt maga, Piroska néni? - csattant föl a tanácselnök hangja. - Hát nem veszik észre, hogy máris jobb minden? Vagy az ötvenes éveket akarják? Most nincs begyűjtés, padláslesöprés, nem visznek el senkit ok nélkül...- ...elébb megmagyarázzák neki, hogy... - vágta közbe a postás Laci.- Eriggy a fenébe! - sziszegte a szája sarkából, dühbe lovaivá magát. - Ami volt, többé nem térhet vissza. Kádár elvtárs megígérte, hogy nálunk igazi szocializmus lesz. Úgy él majd mindenki, ahogy dolgozik. Ha rosszul, akkor sehogy. Konszolidáció van, ha nem tudnák! A két asszony megszeppenve hallgatott.- Kosz... koszmoláció? - motyogta maga elé Liska mama. - Koszláció?- No de mit bosszankodom itt magukkal! - legyintett mérgesen a tanácselnök. - Inkább hazafuvarozom az öregeket. Lassan kiderült az ég. Halvány napsütés sárgállott a tájon. Az eső csöndesedéit, szemerkélt pár percig, aztán elállt. A tanácselnök teletömte Skodáját a helybeli vénekkel, legalább tízen szorongtak benne egymás hegyén-hátán, és elrobogott. Hirtelen nekilódultak az emberek, pillanatok alatt kiürült a ravatalozó, az eresz alól szétrebbentek a pletykázók, csak a postás Laci állt még egy darabig ott, magában morogva: - Duma... duma... Süketelés. Az elsiető' lábak és ellibbenó' szoknyák mögül előtűnt Bolond Bandi. A legfelső lépcsőfokon ült, hátát az ajtó vaspántos keretének támasztva, lábát oldalt lelógatva. Hozzásimult a ravatalozó falához olyannyira, hogy sárgászöld viharkabátjában szinte a fal anyagává vált, s bozontos feje mint valami dombormű emelkedett ki belőle. Kezében vastag spárga, sűrűn megcsomózva, vége a kövezeten kígyózott. Ujjaival morzsolgatta a csomókat, és halkan, fájdalmasan dünnyögött.- No nédd a! - szorította meg Liska mama Piroska karját. - Tán bizony a rózsafüzért imádkozza?!- O, a szerencsétlen! Ilyen marad ez már az utolsó ítéletig. Csak nehogy kiderüljön, hogy ő hozza a gonoszt a falura.- Hát Piroska, lelkem, mondasz valamit. El kéne űznünk innen, akkor talán megbékélne velünk az Úristen. A két asszony egymásba karolt, megindult hazafelé. Ügyesen kerülgették a tócsákat, mint jókedvű táncospár, billegtek jobbra-balra, s míg vigyázva haladtak előre, szájukra vették a fél falut. Végül a szapulásban Teklánál meg Karcsinál kötöttek ki.- A, nem hiszem, hogy Mariska tudta. Én hallgattam, mint a sír. Titokban tartották. Mariska azt gondolta, Karesz is egy a sok udvarló közül. Dehogy engedte volna, hogy nálunk találkozzanak! 594
