Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 5-6. szám - Hegyi Béla: Kopasz a dombon

éltető sugárzás a termőföldnek és a virágágyásnak; olyan, mint a radarháló, mely fölfedezi és egyetlen irányba tereli a szemmel nem Iáhatót, füllel nem hallhatót, kézzel nem tapinthatót. Isten egész lényével érzékeli, felitatja, be­fogadja a szeretetet, s még nagyobb, több, erősebb szeretettel viszonozza. Nem telhetetlen, de mindenkitől elvárja, kinek-kinek a saját mértéke szerint. Ha valahol haragot, gyűlöletet, közönyt tapasztal, onnan menekül Isten. Ha min­den nap teszünk egy kevéske jót, és napról napra emeljük a tétet, Isten előtt a legkisebb jó is meghatványozódik. Ismeri ő az ember állhatatlanságát, tudja, mennyivel inkább hajlik a rosszra, mint a jóra, s milyen nehéz egy-egy jó cselekedetét elhatároznia, a legparányibb is milyen erőfeszítésébe kerül. Ezért aztán, ha néhanap előveszi a lelkiismeret-furdalás, nemcsak a rosszat bánja meg, hanem a jótetteit is, ha csekély haszonnal jártak. Nem kifizetődő az embernek a jóság, a gonoszság jövedelmezőbb ezen a földön. 7. Tekla visszaült a hokedlira. Lábát keresztbe rakta, és rákönyökölt a térdére. Kint fölerősödött a szél. A gesztenyefa lombjai mélyebbre hajoltak, s a fólborzolt levelek susogása motorzúgássá torzult. Mégiscsak lehet valami igaza a plébános úrnak. Üldöz bennünket a sors, vagy ahogy ő nevezte, a gonosz. Beköltözött hozzánk egykor, s ki tudja, mióta élünk vele együtt. Különben mivel lehetne magyarázni azt a sok rémséget, ami a családdal esik évtizedek óta! Valamikor súlyosan vétkezhettünk. Elkövettünk valamit, ami megbocsáthatatlan. Ennek terhét hordozzuk gene­rációkon át, és a bűnhődés mindig újabb áldozatot követel. De az ilyen misztikus, megfoghatatlan magyarázat engem nem elégít ki. A sors keze, mondják az öregek, bele kell törődni, kár lázadozni ellene. A sorssal szemben nincsen semmi esélyünk. De hát a sorsunkat, legalább részben, mi magunk irányítjuk! Nem vagyunk hülye módjára, mint Bolond Bandi, kiszolgáltatva az eseményeknek! Főleg, ha elkerüljük az eseményeket, és nem akarunk min­den szószban-tésztában nyakig benne ülni. Egyébként ez jellemző az öregekre: azt hiszik, ők találták föl a spanyolviaszt, ők csinálják a történelmet, ha másutt nem is, de itt a faluban föltétlenül. Mindenbe beleütik az orrukat, aztán ha rákoppintanák, az orruk hegyére, mert valakinek megsértették az érdekeit, panaszkodnak meg visítanak. Hogy nem érdemelték meg ezt a bánásmódot, ők csupán segíteni szerettek volna, senki sem figyelmeztette őket a veszélyekre, a politika kanyargásaira. Beleártják magukat egymás dolgába is, ha pedig emiatt kitör a balhé, azt sem tudják, hová dugják a fejüket. Legutóbb is, a tsz újraszervezésekor, félig tréfásan, félig komolyan ajánlgatták egymásnak: Lépj be, komám! Ha te belépsz a kolhozba, én se habozok! Egyszer már belerokkantunk, másodszor is megpróbálhatjuk! Addig-addig ka­pacitálták a sógorok a komákat, amíg egy nap kiszállt az AVO a járástól, és a leghangosabbakat véresre verték a kukoricásban. Talán a szüleim is ilyen nyüzsgő, tevő-vevő emberek voltak? Mi történ­hetett velük? Apám eltűnt, anyám hirtelen meghalt, nagyanyit megölték. Kik­nek állunk mi az útjában? Úristen! Még én is sorra kerülhetek? Nem vétettem senkinek, nem tudok semmiről semmit, nincsenek titkaim, amiket bevallhat­590

Next

/
Thumbnails
Contents