Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 5-6. szám - Hegyi Béla: Kopasz a dombon

éltető sugárzás a termőföldnek és a virágágyásnak; olyan, mint a radarháló, mely fölfedezi és egyetlen irányba tereli a szemmel nem Iáhatót, füllel nem hallhatót, kézzel nem tapinthatót. Isten egész lényével érzékeli, felitatja, befogadja a szeretetet, s még nagyobb, több, erősebb szeretettel viszonozza. Nem telhetetlen, de mindenkitől elvárja, kinek-kinek a saját mértéke szerint. Ha valahol haragot, gyűlöletet, közönyt tapasztal, onnan menekül Isten. Ha minden nap teszünk egy kevéske jót, és napról napra emeljük a tétet, Isten előtt a legkisebb jó is meghatványozódik. Ismeri ő az ember állhatatlanságát, tudja, mennyivel inkább hajlik a rosszra, mint a jóra, s milyen nehéz egy-egy jó cselekedetét elhatároznia, a legparányibb is milyen erőfeszítésébe kerül. Ezért aztán, ha néhanap előveszi a lelkiismeret-furdalás, nemcsak a rosszat bánja meg, hanem a jótetteit is, ha csekély haszonnal jártak. Nem kifizetődő az embernek a jóság, a gonoszság jövedelmezőbb ezen a földön.

7.

Tekla visszaült a hokedlira. Lábát keresztbe rakta, és rákönyökölt a térdére. Kint fölerősödött a szél. A gesztenyefa lombjai mélyebbre hajoltak, s a fólborzolt levelek susogása motorzúgássá torzult.

Mégiscsak lehet valami igaza a plébános úrnak. Üldöz bennünket a sors, vagy ahogy ő nevezte, a gonosz. Beköltözött hozzánk egykor, s ki tudja, mióta élünk vele együtt. Különben mivel lehetne magyarázni azt a sok rémséget, ami a családdal esik évtizedek óta! Valamikor súlyosan vétkezhettünk. Elkövettünk valamit, ami megbocsáthatatlan. Ennek terhét hordozzuk generációkon át, és a bűnhődés mindig újabb áldozatot követel. De az ilyen misztikus, megfoghatatlan magyarázat engem nem elégít ki. A sors keze, mondják az öregek, bele kell törődni, kár lázadozni ellene. A sorssal szemben nincsen semmi esélyünk. De hát a sorsunkat, legalább részben, mi magunk irányítjuk! Nem vagyunk hülye módjára, mint Bolond Bandi, kiszolgáltatva az eseményeknek! Főleg, ha elkerüljük az eseményeket, és nem akarunk minden szószban-tésztában nyakig benne ülni. Egyébként ez jellemző az öregekre: azt hiszik, ők találták föl a spanyolviaszt, ők csinálják a történelmet, ha másutt nem is, de itt a faluban föltétlenül. Mindenbe beleütik az orrukat, aztán ha rákoppintanák, az orruk hegyére, mert valakinek megsértették az érdekeit, panaszkodnak meg visítanak. Hogy nem érdemelték meg ezt a bánásmódot, ők csupán segíteni szerettek volna, senki sem figyelmeztette őket a veszélyekre, a politika kanyargásaira. Beleártják magukat egymás dolgába is, ha pedig emiatt kitör a balhé, azt sem tudják, hová dugják a fejüket. Legutóbb is, a tsz újraszervezésekor, félig tréfásan, félig komolyan ajánlgatták egymásnak: Lépj be, komám! Ha te belépsz a kolhozba, én se habozok! Egyszer már belerokkantunk, másodszor is megpróbálhatjuk! Addig-addig kapacitálták a sógorok a komákat, amíg egy nap kiszállt az AVO a járástól, és a leghangosabbakat véresre verték a kukoricásban.

Talán a szüleim is ilyen nyüzsgő, tevő-vevő emberek voltak? Mi történhetett velük? Apám eltűnt, anyám hirtelen meghalt, nagyanyit megölték. Kiknek állunk mi az útjában? Úristen! Még én is sorra kerülhetek? Nem vétettem senkinek, nem tudok semmiről semmit, nincsenek titkaim, amiket bevallhat590