Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - Hegyi Béla: Kopasz a dombon
nék. De hát hol bujkál a gonosz? Most már csak én maradtam a családból. Irmagnak. Vagy bennem támad föl majd a pusztító hajlam? A legjobb csöndben maradni, elhúzódni, és kiinni az élet poharát az utolsó csöppig. A szerelmet. Lehet egy lány számára szebb az életben? Ingerlőbb és izgalmasabb, ha epekednek utána? Hogy olyan kívánós szemmel néznek rá! Megbizsereg tőle az ember, és nedves lesz a bugyija. Persze az is élvezet, ha látom, föltámad a kedv a fiúkban irántam, mikor rájuk villantom a szememet. Meg akarnak kapni mind. Egy frászt nekik! Ezek még csak a saját örömüket keresik, hogy a nő' mit érez, azzal nem törődnek. Mit értenek a szerelemhez? Surmók. Egyetlen fölvilágosító könyvet sem olvastak, lefogadom. Egypárat én a szekrényem aljában dugdosok. Hű, mi lett volna, ha Nagyanyi megtalálja! O sohasem lehetett szerelmes. Kötelességtudó asszony volt egész életében. Egy-két hold föld itt is, ott is, azt összeadták a szüleik, s hogy együtt több legyen, megházasították őket. Tipikus magyar parasztsors. Hamarosan tönkrementek, egy-két aszályos év koldust csinált belőlük, kénytelenek voltak elkótyavetyélni a földet, és elszegődni a földesúrhoz béresnek. Nagyanyi szolgálta a férjeurát, az uraságot, az államot, a fiát, hogy ember váljék a kölyökből. És, mi tagadás, engem, az unokáját is kiszolgált. Feledtetni szerette volna, hogy egyedül vagyok, hogy támasz nélkül élek, és csak ő jelenthet biztonságot nekem. De nagyon jól tudta, hogy nem pótolhatja az anyámat, az apámat, a családot. Most pedig... És mit kapott cserébe? Minek örülhetett egyáltalán? A fiának is csak addig, amíg föl nem nőtt. Amikor már támaszkodhatott volna rá, elhagyta őt, és a maga útját járta. Végül eltűnt örökre. S most Nagyanyi is... El sem hiszem. A szerelem maradt meg csak. De nem ezek között a bugrisok között. Számukra a nő szexuális tárgy, amire olykor-olykor szükség van, nem partner. Itt még mindig a férfi jószága a fehérszemély, kínozhatja, játszhat vele, megpuskázza, ahogy és amikor a kedve tartja. A faluban kakasok kapirgálnak a saját szemétdombjukon. Azt képzelik, éppen csak kukorékolniuk kell, és köréjük sereglenek a jércék. Velem aztán megjárták. Hadd egye a fene mindőket. Nagyanyi gyakran figyelmeztetett, vigyázzak, mert ha tovább kacérkodom a legényekkel, csúnyán ráfizethetek. Egyszer megfognak a kukoricásban, letepernek, és meg se tudom számolni őket... Engem csak Karesz érdekel. Szerencsére, nem falubeli. Nincs csodálatosabb annál, mint mikor átölel, magához szorít, és érezni, hogy duzzad a nadrágja. Juj, ciki! A csókjától néha ájulás környékez - ahogy de Renalné mondaná a Vörös és feketében kipirosodom, verejtékezem, a légzésem már- már fulladásos. Fritz Kahn pontosan leírja a Nemi életünkben. Igyekszem leplezni, milyen hatással van rám, még csak az hiányzik, hogy fölébem kerekedjen. Erőt veszek magamon a legvészesebb pillanatban, és lehűtöm egy váratlan megjegyzéssel vagy mozdulattal. Megragadok egy kezem ügyébe eső tárgyat, mintha az kötné le a pillanatnyi érdeklődésemet. „Hagyjuk abba, mert megfájdult a fejem” - sóhajtok, vagy: „Csak nem gondolod, hogy ilyen könnyen leveszel a lábamról”, máskor: „Még nem akarok megválni a szüzességemtől, kár vitézkedned” szövegekkel leszerelem. Közben persze azon filózom, hogy egyszer csak meg kell válni tőle, és talán épp Karesz a legalkalmasabb a szűztelenítésre. Ilyenkor megütötten áll, karja lehanyatlik, bal kezével odébb rendezi a sliccét, és remegő hangon kérlel: - Ezt ne csináld! Ezt ne csináld! 591
