Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 1. szám - MILLECENTENÁRIUMI MELLÉKLETÜNK - Mesterházy Károly: A honfoglaló magyarok tárgyi emlékei

hármasával szoktak viselni a nyakban (Csongrád-Vendelhalom, Szob-Kis- erdó').

Kezdetben nem ismerték fel a trepanációt, és a lékeléseket kardvágta sebeknek hitték. Ezen a véleményen volt Erdy J. is a verebi vitéz kopony- alékelését illetően. Nagy Géza, már ismerve Barna Ferdinánd kutatását, a műveletről tájékozott volt, azt is tudta, hogy a gyógyítást szolgálja, de úgy gondolta, a kivágott részből amulettet készítettek (1892).

Gyakran nyakláncba fűzve viselték a csörgőket is. A 19. századi szóhasználatban csörtetőnek is nevezték őket. Hampel tekintélyére jellemző, hogy Marosi A. még 1922-ben is használta a szót. Tergina Gyula csörgőgombokról írt (1883). A legkorábbiak közé tartozik a gerendási darab (1879), melyet Zsilinszky Mihály bronz gombnak írt le. Többnyire kisgyerekek sírjából kerültek elő. Szerepüket néprajzi példákkal Móra Ferenc világította meg: a csörgő hangja jelezte a gyermek hollétét.

Nyakláncba akasztva vascsipeszt is találtak (Rád-Kishegy), és nyakperecbe akasztva Szakoson. Az ibrányi helye ismeretlen.

A 11. században másodlagos felhasználásban 10. századi lószerszám- vereteket is alkalmaztak csüngőként (rozettás veretet Felsőjattón, Tiszalúcon, szügyelőveretet Püspökladányban).

Az ékszerek következő egységét a kar és kéz ékszerei alkotják, a karperecek és gyűrűk. A honfoglalók keletről magukkal hozott karperec típusai két alapformára mennek vissza. A vezető rétegre a pántkarperecek a jellemzőek, főleg ezüstből. Egyszerűbb utánzataik bronzból a köznépnél is előfordulnak. A köznép leggyakoribb és legkorábbi karperec típusa, amely már Etelközből is kimutatható, a hegyesedé' végű, kerek metszetű bronz huzalkarperec. Ennek nagyon ritkán ezüst változata is van. Ahonfoglaló női sírokból csupán egyetlen arany pántkarperec került elő, az is csak arany lemezzel borított ezüst pánt (Heves). A zempléni férfi sírban két darab kampós záródású aranyhuzal karperec volt.

A két fő típus terminológiája hamar rögzült. Sőt azt kell mondanunk, hogy a változatok egykori megnevezése is közel áll a mai formához, amely Szőke Béla rendszerezése (1962) óta nem is változott. A pántkarpereceket lemezes vagy pántos karperecnek nevezték (Hampel 1900), ezt a típust Nagy Géza „több honfoglaláskori leletből ismert típusának említette (1900), azaz ez volt a tipikus honfoglaló karperec. A mai, részletezőbb forma leírások megkülönböztetnek kikerekedő végű, kikerekedő végű és rátétes díszű, és bepödrött végű típusokat. Ez utóbbi Hampelnél körülírással jelenik meg: „nyílt végei hengereled tekerccsel fejeződnek be” (1907. 67.). A pántok általában diszítetle- nek, de előfordulhat rajtuk poncolt hullámvonal vagy finoman vésett palmet- tás dísz is (Berettyóújfalu). A köznépi változatok díszítése beütött pontkör. Szerepük a ruhaujj leszorítása volt, viseletűk helye ezért néha a könyök felett, vagy közvetlen alatta volt.

A másik nagy csoport a kerek vagy négyszögletes metszetű bronz huzal- karpereceké. Előbbieket 1883-ban bronz karperec nyílt sima gömbölyű sodronyból, utóbbit négyélű sodronyból készültnek írják (Gerendás). Általában a „sodrony” szót használták mindenféle huzalra, így Kada Elek is, Jósa András viszont a karászi egyik karperec leírásánál azt írja, hogy , le tompított négyszögű huzalból” készült (1892). Természetesen e huzalok öntöttek. Külön59