Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 1. szám - 1956 EMLÉKEZETE - Fábián László: Lengyel költők a magyar októberről

„kit tartanak majd késő századokban, legenda-fosztván, hősnek s árulónak?”

„Nagy a halottak ereje” - mondja Mítosz Antigonéja, és a gondolat megjelenik az újdonsült Nobel-díjas Wistawa Szymborska egykori versében, a Temetésben, amely Rajkék rehabilitációjával foglalkozik, de már a tragikus jövőt sejtetően. Ma már tudjuk, a jelképek ereje talán még a halottakénál is nagyobb. Rajk nem volt különb elvtársainál, nem volt különb az őt (is) eláruló Kádárnál, a kiszámíthatatlan hatalom azonban áldozatot csinált belőle. A moszkovita gazemberek - úgy tetszik - alaposabban ismerték a Birodalmat és a Módszert: lépéselőnybe kerültek. Ez kellett hozzá, hogy a közülük való áldozat jelképpé emelkedjék. Azt azonban Szymborska is tudja, hogy a magyar forradalom csak annyiban volt forradalom, amennyiben a nép csinálta (azt most ne firtassuk, milyen manipulációkra); a pártfunkcionárusok mindössze elitváltásra törekedtek. A nagy lengyel avantgárd költő, Julian Przybos éppen a jelképek érvényességét vitatja el, amikor az 1956 októbere című versét így indítja:

„Vért adunk a sebesült magyaroknak, egy nép önti át vérét a másik nép erébe, a zászló vöröse más zászlóra folyhat...”,

de úgy zárja be: „Vessétek tűzre a zászlót”. És mintha csak erre a versre rímelne Urszula Kozióftól A galamb legendája, amely a béke nagy szimbólumával, Picasso galambjával meséli el a nagy kommunista átejtést, miáltal a béke jelképe már-már a vér, a terror megidézőjévé válik. És teljes jelképi gazdagságában bomlik ki Mieczyslaw Jastrun költeményében a „vörös kereszt” is, az egyetlen baj fölé növő szimbólumképpen az együttérzés kifejezésére. Mert Jastrun is tudja, amit alighanem minden jobbérzésű lengyel érezhetett 1956 októberében, hogy:

„Sorsotokba a mi sorsunk bevillan Visztulás a Duna szürke habban”.

Vagyis hogy a birodalom provinciáinak közös sorsot szántak a vörös cárok: kiszolgáltatottságot, szenvedést és pusztulást. Akik pedig még szentanúi is voltak az eseményeknek, a tanúságtételt akarták vállalni, mint Adam Wazyk vagy Wiktor Woroszylski, hiszen barátaikkal történtek a dolgok; akárha velük történtek volna:

„Veletek voltam aznap, mikor a Bem szobornál Magyar és lengyel zászlók alatt ujjongtatok”- jegyzi föl Wazyk, hogy nyomban utána már az aggodalomnak adja át a helyet: „Nem tudom, közűletek ki él még és ki holt már”, de ő is úgy látja: „a végső mítosz összedőlt”. Woroszylski pedig még nála is keserűbb „a város üszkein megállva”. Rokonszenvük kinyilvánítása miatt mindketten retorzióknak voltak kitéve; így diktálta a „proletárinternacionalizmus”, amely

5