Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
a jelenlét annál erősebb, minél kevesebben látják, végül valamennyiünkben az a legerősebb jelenlévő, akit életidőnk utolsó lélegzetében ismerünk fel, tény, hogy Balázs új jelenlétének bizonysága a búcsú, a búcsú, az élő emlékezet, a búcsú, az elmúlt idő átrezdülése a jelenbe, a búcsú, az ősök feltámadása az élőkben, Balázs úr jelenléte nélkül miként is indult volna a gyülekezet a szent király búcsújára és maga a szent király is: sose higyjük, hogy a régieknek nincs reánk szüksége virágfáklyák illatlobogása - az út vezeti az utast, az utas vezeti az utat, különbözhetünk-e az úttól, amit meg kell járnunk, ami indul halálra születésünk megnyílásakor, az idő születésekor, ott, a temetődombról lement, ott, ahol a vadgesztenyefák csábillata után indulunk, ahol az óvárost az új várostól a Sós patak elválasztja és két hídon vezet át, a zsíros gazdák szilárd oszlopokon komoruló, a házőrző komondorok, valamint a naptól, széltől védő tető oltalmában, és átvezet a Koldussikátor le-fól himbáló korhadt lajtorjáján, ki melyiken halad át, homályba vész, jómagam bizonyára mind a kettőn, mert szívverésemet csaholó ebek hajszolják, mert fülemben a búzautcai híd dongái dongnék és szemben a Lyukas híd alatt a toliforgós (kék a szárnya, zöld a lába) hullám elnyelte királyfi, aki után Rózsi babám vágyakozása habokba veszett, és a hídon túl a Kolozsvári utca, mindjárt a második ház, ott a bazár, a kirakatból kifodrozódik a nemzetiszínű fodormenta cukor, a küszöbön kiperdül Orsolya néni orsója, magával perdíti a búgócsigát és pereg velünk a Rákóczi utca kockakövein a színesre meszelt módos házak között, az ablakok közt majolika díszítés, de a függönyök mögül senki sem les ki, aki csak világra született mind itt a menetben, a keskenyedő utca farkán egyre apróbb házak, végül inkább viskók, a járda és kocsiút sem válik el, sem kockakő, sem macskakő, aki nem akar porban, agyagban gázolni óvatosan kiszemeli a következő lépéskövet, azután a Hangás gyümölcsösén átperegve a legelő, a tehenek kocsonyás szemmel bámulják a menetet, megértem, azóta meredtek bele a rét lucskába, amióta Anna nagyanyám a Nagykirály erdőről lejövet a karámnál eltűnt előlünk de még mielőtt a hidak kísértése, északon a város feletti csekély dombon átvonul előttünk a hajdani fejedelmi palota, az ormótlan támfalakon át is ki- hallatszik az ón kupák koccanása, a nyestprémes követek áldomása, vivat, vivat! egy fekete taláros férfi, szeme ég, bal kezét szívére teszi, jobbját égre emeli, az ige halk, a máriaüveg ablakok megremegnek, a gyülekezet helyesel: „igazat szól, imác(ja ki-ki szíve szerint az egy igaz Istent”, azután a nyestprémes urak a tölgyfa ajtók mögött lapuló szolgáknak intenek, kötözzék meg az igehirdetőt, azok engedelmesen kivontatják, messze, másik város földalatti odújába, emléke se maradjon, ám, ha nincs is aki meghallja, a falrepedések a felitta SZOT századok múltán is visszacsengik, és a már táncházzá vedlett palotától alig néhány lépés az ótemplom, a vaspántos kapun rés, azon hömpölyögg ki a falakba szívódott, sem éjjel, sem nappal nem szűnő zsolozsma: Amikor még sem ég sem föld nem 573
