Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
vásznáról eltörli az emlékezet időfonadékainak kalejdoszkópját, de mintha tűnésében még utánakúszna vibráló csóvája, valami remegő' ökörnyálfonal, vagy selyemgubóról foszló szál, nem, egyik sem, felismerem a kontya alól rakoncátlanul kikunkorodó tréfás hajszál az, amit a pihenés, a merengés óráiban két ujja közt sodort, selyemlágy szál, elnyűhetetlen, ebből horgolta a hárász- kendőt, ebből szőtte az írásos asztalkendők, vánkosok fonalát, ez az a szakíthatatlan tündérlánc, amin élet-halálában lépkedett, lebegett, amin táncolt és táncoltatott, ami őt feldobta, s amit ő visszaszökkenve tekerőző, végül világítótorony-egyenes színjátszó kígyótestté feszített, az a pókhálószál, ami tartotta, amit ő tartott, a semmi testetlen testébe oszló uszály, valahol a mérhetetlenben, az idő maradékában, az elhajított sisakrostélyok, szablyák sistergő, az elvérzett harcosok sóhajhalmának Ilion iiszökromjai felett a haldokló füstbe merülő párája még azt se tudnám megmondani, hogy amikor félkezével (a jobbal) a fogyó hold sarlójába csimpaszkodó Áron bá’ lábával a levegőben úgy kalimpált, ahogy a korhelyek a föld ráncos buckáira, süppedő árkaira bízva magukat tántorognak, majd a vízesárokba pottyanva (de hirtelen úgy rémlik, nem is a várárok volt az, hanem a cigánysor lápmocsár pocsolyája) ösztövér kecskebak hátán minduntalan visszacsúszva igyekezett az árokpart rozsdásra aszott gyepperemén megállapodni, akkor, és ehhez nem fér kétség, amikor Áron bá’ képében a kecskebak egy szökkenéssel a lucskos rétre vergődött és a szarvára hurkolt cukorspárga kötőféken hosszú fürtökben csüngtek kicsinyek és nagyok, hajlott korúak és cseperedők, férfinép, fehérnép vegyest-----ig en, valamennyien ott, a nagykovács olvadó jégfallá vedlett tűzfalának tövében (a foghíjas kerítésen lovagolnak az ótvaros Barabás fiúk, a karók hegyén zörögnek a csorba tejesköcsögök), valamennyien ott, valamennyien várakozók, és ki tudná megmondani, most érkeztek-e abba a sínylett kötélbe fogódzva, amin Áron bá’ vezette a mekegő barmot, amivel a kecskebak óvta Áron bá’-t hogy ne fulladjon a pocsolyába, vagypedig a lovagok és közvitézek, a vezérek és matrózok álcáiban eddig is ők rostokoltak ott, ők, a harcosok, a lihegő, tehetetlen bámészkodók------az örök ismerősök-------a megváltásra váró-------mindég r okonok bizonyos csak annyi, hogy midőn a pálinkafelhőben leereszkedett Áron bá’ bőrkötényéből a gyülekező népre potyogtak az erjedő körték és ő elhörögte magát: nézzünk csak oda, hát te vagy az, Lonka (a szeszgőz nyilván elnyelte az ős Z-t), és valamennyien jöttek, jöttek fogyhatatlanul, úgy, mint akik ottvannak és voltak és lesznek és valamennyien felújjongtak: Ilona, Ilona, Hona I — I — I — ! — ó, hát Ilona! a jegyző még mutató- és hüvelykujját is összecset- tintette amint kacsintott és elkurjantotta: Szépilonka! 567
