Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 5-6. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak

áradtak, hömpölyögtek, ki merte volna hinni, hogy ennyien - sokan, legelői, a derékhad élén a nagytiszteletű úrral, akit éppen temettek, a gyászbeszédet ő maga tartotta, ő, az aranyszájú, erről nehezen mondott volna le, hangja, az egykorihoz képest némileg ködös, de azért változatlanul aranyszájú: lám, felebarátaim mindnyájan meghalunk, mindnyájan - és itt lélegzetszünetet tartva: talán bizony még én is — fátyolozott szavai úgy meghatották a fűszeres és petróleumkereskedők (nagyban és kicsiben), valamint a timárok és vargák ünneplőben feszítő asszonyait, hogy könnyeik a szemerkélni kezdő eső fátylával összevegyültek, duruzsolt az írósvajon puhára hízott keblek alatt a szív, zizegett a szív felett az atlasz és brokát, végül valami alkalom módosán kiöltözni, a nagytiszteletű asszony viszont hiába erőlködött sűrű pislogással legalább pár könnyet facsarni párnás arcára, sehogysem eredt meg, milyen bosszantó, zavarta a körmei alá tapadt kalácstészta, amit buzgó sietségében, nehogy a végtisztességről elkéssen, már nem érkezett kikaparni, a megye- grófné, akárcsak az alpolgármesterné a megiramodó esőben is megőrizve méltóságát szálfaegyenesen vigyázta komolyságát, óvatos léptekkel egyre távolodva mindössze arra ügyelt, hogy a sörgyárosné (tolakodó parvenü, mintha közénk tartozna) közeledését elkerülje------mindnyájan meghalunk feleb

arátaim - de a remegő búcsúztatót a fensőbb hivatal parancsoló tiltakozása szakította: én aztán nem, nem én! legalább míg főpolgármester nem leszek, és az alpolgármester olyan lendülettel ugrott ki a koporsóból, hogy a blon- delvirágos gyászhíntót megbillentette, a billenős a hintó elé fogott gebét a vízesárokba rántotta, s az lábát törve többé nem is tudott feltápászkodni, és hogy a mennydörgést ez a baleset váltotta-e ki, vagy éppen a kezdettől fenyegető égi háború okozta-e a balesetet, senki se firtatta, tény csak az, hogy az ősi viszály a csótárosok és csupaszok között erre lángra kapott, s a gyászoló sereg tüstént két pártra oszlott, a hagyományokat őrző kormánypártra és a szabadelvűekre, előbbiek nem válogatták a szitokszavakat vádolván a csótárosokat amiért a város drága pénzéért a hajdani gyászpejt ilyen kivén- hedt gebére cserélték, de hiszen ez ugyanaz, hahotáztak vissza a csupaszok miközben összegabalyodva erőlködtek, hogy kivonszolják az árokból a lovat, vagy legalább alóla az eltiport lovast Áron bá’-t, mindhiába

miután tekintettel az ünnepélyes alkalomra mind az ég haragja, mind a már nyíltan színtvalló polgárok haragja amolyan utómorgássá csillapodott, nem maradt más hátra, mint lerázni a felfröccsent csatakot a csótárosoknak a zsinóros attilákról, a csupaszoknak a szomszéd városban csináltatott kifogástalan angol szabású öltönyökről, de az igazság kedvéért meg kell emlékezni a két, immár szigorúan külön-külön haladó sor között a hosszú ferenc- józsef kabátban lépegetőkről, dehogy is csatlakoztak volna ők a régi dicsőséget koptató mentékhez, sem az ország rendjét fenyegető csupasz hangoskodókhoz, kétségtelenül titokban szabadkőművesek és antialkoholisták

áradnak, hömpölyögnek, sokan és sokasodnak, ki hitte volna, hogy ennyien, talán még a szomszéd tanyáról is, fogyhatatlanul, zsongó bokrokban a búzautcai civisek, szalonnás súlyuk alatt dong a deszkahíd, rámás csizmáikból ki568