Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
lak, talán vázlat, úgy rémlik, gyengéd derűben úszkáló akvarell, de vastagon fröccsen rá az olaj, a tájkép elborul, egymáson keresztül-kasul sötétld, tarkaságukban határozatlan formák, az állvány mögött nyurga férfi (ej, láttam már valahol?), úgy tűnik, ő rakja fel az egymáson átütő foltokat, fején fácántollas kalap, kékeszöld, kissé az állvány mögött lebegő menyasszony, vagy csak az árnya, legalább egy századdal régebbi lakodalmi díszben, csipkeruhája szorosan áll alatt csukódó, földet söprő tüllselyem fátyla homokszínre fakult dagerrotipiára emlékeztet, a festő rá is tűzi a repedezett papírlapot állványa sarkára, melyiket másolja, a rózsaszín ködben lebegőt, vagy a sínylett kartont? az egyenletesen búgó csendben csak a menyasszony hiányzó arcára a mirtuszkoszorú zsugorodott bimbainak pergése hallatszik, míg a katedrális omló falára a szüzet nap mint nap felfaló szörnyek orrlyukából, torkából csorog a méreglé a szentségtartó hiányától rég kongó oltárra, csorog a molyrágta fátyolra, bőséggel habzik a foszforeszkáló zuhatag, de a festő pörge kalapjáról lekapja a madártoliakat, velejükből kipréseli a színeken túli színeket, ecsetét a kiszáradt koponyacsészébe mártja megmondanám, elmondanám, de ez az egyetlen Szóból fakadt, külön szín-, hang-, tapintás-cserepeire szóródott, a Szót szilánkokká forgácsolt beszéd, az áruló, képtelen egyetlen jelentésbe foglalni az egészet, hogy aki hallja, látja, akin átizzik maga is teljessé legyen a teljesben, benne is egylétté váljék az, ami a valóságban nem egymást követően, nem szakaszokban és nem egymással vívott hadakozás által van------ám ha már elfogadtuk születésünk pecsételte törmelék v oltunkat, tehetünk-e mást, mint a hulladékból összevarrni a rongyszőnyeget és kiterítve, ráguggolva belátni: való igaz, pókhálónál finomabb, gránitsziklánál keményebb, mennydörgésnél hatalmasabb burokba hálóz a nemtudás ezerszer áldott ajándéka, enélkül, a tudatlanság mélyében szunnyadó tudás kimondása hamuvá perzselne, enélkül, a kimondás óvó tilalma nélkül a nevek álcái miként vezetnének a Névtelen kapujáig hogy is mondhatnám, talán még azt se, hogy a rongyszőnyeg tépéseit, tépéseinek tarka szálait a vándorfestő a fácántollból sajtolt és a katedrális rozet- tájának könnyeiből miként békítette egyazon festékké, - és főleg, nappali értelmemnek a mai napig a rejtély a művészet, amellyel a festő egyetlen tűzijáték-mozaikba tudta képezni mindazt, ami bennem számtalan felpattanó szikra: a menyasszonytánc szüntével a táncosnő tűntét, a fátyol tűntével a zodiákusz abroncsainak roppanását, az állócsillagok és a bolygók táncrendjének bomlását, hulltak, kavarodtak és lecsapódásuk végcsillanásában úgy tűnt, nem is csillagok, hanem valami világabroszt forgató kerékasztalról űrbe kecskebukázó buborékpoharak, szétpattanó tojások de hová a kastély, a felvonóhíd, a védősánc, hová az Ajándékok Várának csipkeablakai? az értelemfeletti, a fényfeletti fény villanása a világ vetítő566
