Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - Kolozsvári Papp László: A kert
Hiszen amit ő gondol és érez, az maga az igazság, annak esszenciája, hektáros rózsafóldek pár csöpp olaja... De valahogy ez sem volt fontos. Halott volt akkor már Silber Egon is. O volt a rátét, a sujtás a kényszerzubbonyon, amit valamennyien viseltünk. Mi volt még? Ja, igen, vihar volt, a szél rázta az ablakokat, dóit az esó', a mennydörgések egymást érték... Az efféle történetekben ez törvényszerű, nemde, Manó? A latin nyelv és a stilisztika tanára a homlokára bök a mutató ujjával, egy pillanatig olyan, mint a gondolkodás karikatúrája. Aztán bólint: így van, az efféle történetekben nem történhet másképpen. Aztán a dörgés abbamaradt, sötétség volt odakint, az eső folyamatosan zuhogott, s újra hallatszott a toronyból az elszabadult ablaktábla csattogása. Én mentem elöl, Rózái a gyertyatartót hozta. Letette a kópadlóra. Olyan hirtelen történt minden, hogy nem is sikoltott. Egy elkésett villám iszonyodó, eszmélő arcot világított meg. Az arckifejezésekbe mindig belemagyarázunk valamit utólag, nos én azt magyaráztam bele az övébe: nincs más megoldás?, te se tudsz megmenteni?, pedig inkább azt kellett volna kiolvasnom belőle - ami úgyszintén nem lett volna igaz abban a percben - ha ezt tudom, én öllek meg téged, aztán, megpróbálok örökre eltűnni erról a tájról... Talán sikerült volna neki, bár akkor már az egész környék beszélte, hogy egy nó'vel bujkálok abban a házban. Csak mi férfiak lehetünk olyan ostobák, hogy azt képzeljük, a falubeliek elhiszik, hogy az unokahugom jött meg Temesvárról. Nem beszélve a jó Eufrozináról...! De ezek már az én gondolataim voltak. Elengedtem, s hátra löktem egy kicsit az ablakból. A kóvel kirakott teraszra esett, úgy emlékszem, nem sikoltott zuhanás közben. Lent még annyira sem. Mire leértem, halott volt. 561
