Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - Kolozsvári Papp László: A kert
S mivel a ny. főügyész hallgat, nem kotyog közbe Manó úr, a latin nyelv és stilisztika tanára sem, Sipos Gedeon úr, a fogadós kisvártatva így beszél:- Nem értem a dolgot, kedves Maxim... Hát mégse a csúf Silber Egon tüntette el városunk lányait és asszonyait, amit még csak megértenék, hiszen Berlinben is vízbe fojtott egyet, úgyhogy rákaphatott az ízére...? Vagy Rózái volt? A szép és szende Rózái, akinek a fizikai ereje megvolt hozzá, volt nekem is egy masszőr nő ismerősöm, akkora marka volt, mint egy verébszárny, de vasból volt az a marok! És mi ez a zavaros história azzal, hogy ő gyűlölt mindenkit! S mivel, nos mivel ő jövevény volt városunkban, úgy érezte, el kell pusztítani, hogy igazából otthon érezze magát benne... Sípos Gedeon úr belesül a mondókájába, pedig a nyugalmazott főügyész szelídebben már nem is nézhette, hallgathatta volna barátját. Olyan volt, mint a legtöbb ember, folytatja a történetet tűnődve Maxim úr. Az volt számára a törvény és a mérce, amit ő érzett és gondolt... S amikor kezdett szorulni körülötte a hurok... Akkor védekezett. Azzal, amit igaznak hitt. Azzal, amit érzett és gondolt. Már rég sejtettem a csapdát, amit állított nekem, s amiből nem szabadulhattam. A csapda, amíg semmivel sem törődve, szét nem töröm, engem is védett. Az áldozatok ott voltak...- Nem félsz elárulni? - kérdi Gordon úr, az újságíró.- Elévült rég - válaszolja szelíd megadással Maxim Gyula, s bólogat hozzá. - Mint minden bűn tájainkon. Anélkül, hogy valaki is elnyerné értük büntetését. Ezt sehol sem értették meg Európában, ha ilyen magamféle kriptaszökevény jogászok konferenciáján beszéltem róla Genfben vagy Stras- bourg-ban. Ezért aztán elkövetünk helyettük gyorsan másokat, s ezek úgyszintén büntetlenek maradnak... Kitaláltad, Gordon, ott volt valamennyi áldozat teteme Nagyiklódon, a kertemben. Az autóm csomagtartójában én magam szállítottam oda őket, ugyan ki igazoltatta volna az ügy felgöngyölítésével megbízott detektívet... S bár tartozom nektek a történet befejezésével, s azzal, hogy mi lett Rozáliái és Silber Egonnal, ezt az ügyemet, amiről elmondható, hogy tényleg az én ügyem volt, azért szerettem meg hosszú büntetőjogászi pályám alatt, mert a legjellegzetesebb erdélyi bűnügynek tartom. Megszámlálhatatlan esetben találkoztam hasonlóval, s erélytelen fellépéseim, szándéktalannak látszó tévedéseim, ha voltak, ennek köszönhetők. Itt Kolozsváron már rég mindenki bűnös, aki él. Azt tették elsőként cinkossá, aki a legártatlanabbnak hitte magát. Sőt, akit azzal vert meg a sors vagy bízott meg valami csámpás hatalom, hogy tegyen igazságot... A csupasz igazság az volt, hogy szerelmeskedtem a gyilkossal, s vártam, hogy történjék már valami. Akkor este történt... Néztem az ösztönösen félig felöltözködő Rózáit, kedvem lett volna újra levetkőztetni. Nem kérdeztem, a kertem melyik zúgában ásta el Egon az áldozatokat, akiket Rózái rejtett el Kolozsváron a kocsimban... Vajon, mit teszek, ha akkor szerzek tudomást valami véletlen folytán a szörnyű fuvarról? Nos, barátaim, nem szereztem akkor tudomást. Aztán eltűnődtem, azon, ahogy ez a szép félig öltözött nő elmebeteg, idióta, nevezzétek, aminek akarjátok, én pedig nem iszonyodom tőle. Lehet, hogy még mindig veszélyben vagyok? Ki tudja, mit őröl magában a megtébolyodott malom. S ha meg lesz győződve az igazáról, mi tarthatja vissza, hogy be is teljesítse. 560
