Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - Kolozsvári Papp László: A kert
Ahogyan azt régimódi elbeszélésekben mondják: késóhb Roznál így folytatta:- Nem tudtam, hogy engem vársz, engem keresel. Csak amikor egy vízkerék mögé bújva, nehogy kivirítson a sárga ruhám a holdfényben, néztelek, amint eszelősen keresel, abban a kertben, a Kétvízközben, nem a látomást, hanem a valóságos nó't keresed, akinek az elvesztését alig-alig tudod elviselni, s ha mégis elveszett volna, csak azzal tudod hozzászoktatni magadat a gondolathoz, hogy egy darabig nem ismered el, nem fogadod el a visszafordíthatat- lant, akkor jutott eszembe, hogy talán jobb is így. Es most itt vagyok, összenőttünk, mint a sziámi ikrek, akiket nem lehet szétvágni, mert belepusztulnak. A szörnyszülöttek boldogsága.- Ezt nem gondolhatod komolyan! - kiáltottam, tudván tudva, hogy komolyan gondolja, s igaza is van.- Ezt is Silber Egontól tanultam... Amikor egy szál pendelyben megérkeztem ebbe a városba... Talán inkább bevonultam, mint a hódító. Tizenöt éves voltam. Bármire néztem, csak gyűlölet támadt bennem. Utáltam az emeletes házakat a Farkas utcában, ahol eló'ször laktam, a nők lábán a kopogó magas sarkú cipőt, a jószagú szivarfüstöt lehelő' ficsúrokat, a pénzt, amit mindenütt ott éreztem, s nem értettem miből van nekik, csak azt, hogy nekem nem lesz részem belőle soha. Alacsonyabbrendű vagyok, s azért vagyok az, mert ezt képzelem magamról. Nem volnék az, ha nem ezt képzelném magamról; de nem tudom nem ezt képzelni magamról, bennem van mint fában a rost, fényes barna bogárban a fehér pép, amit nyomban kiad, ha rátaposnak. Valami undorító volt bennem, amit tudtam nem érezni néha. Nem éreztem például, ha olyan könyveket olvastam, amikből nem értettem egy kukkot sem, s még kevésbé éreztem, amikor kezdtem ezt-azt megérteni belőlük. Valamit le kellett győznöm, nem magamban, hanem a külső világban, s mivel sejtelmem sem volt róla, mi lehet az, szinte mindegy volt, mit győzök le. Szerettem Katalinnak, a cárnőnek az életrajzát olvasgatni. Korlátlan hatalma az enyém lett, nem az volt a fontos, hogy ő mit vitt végbe, hanem hogy én mit vittem volna végbe, ha olyan hatalmas vagyok, mint ő... Akkoriban ismerkedtem meg Egonnal, s jó volt végre iszonyodni valakitől. Sose tekintettem férfinak, bár jóval később vallotta meg, hogy valójában nem is az. Biztonságban voltam vele. Magamtól óvott meg, hiszen gondolatban mindig megelőzött. Ő már végre is hajtotta azt, ami bennem még csak fogant... Nem éreztem ijedelmet, természetesnek tartottam, hogy olyan vagyok, hiszen fogalmam sem volt, hogy mások milyenek. Ahogyan a gyerek érdeklődve veszi a kezébe a szőrös hernyót, teszi a szájába a földről fölvett bogarat, úgy terveztem el játékból, miként lehetne kiirtani a várost... S amikor ezt elmondtam Silber Egonnak, abban a meglepő örömben volt részem, hogy erre már ő is gondolt. S akkor kicseréltük gondolatainkat. O úgy gondolta, hogy volna nála egy néma revolver, s azzal lassan ölő golyót menesztene a járókelők hátába, az utcán... 0, eszközhöz ragadó, buta férfi! Én úgy tudtam ölni, hogy jobb kezem nagyujjával megérintem az áldozat bőrét. És olyan jó volt elképzelni, amint fogy, fogyatkozik a város népe. Arra nem gondoltam, hogy jönnének helyettük mások. Erre sose gondoltam. Azt gondoltam, hogy lassacskán kiürülnek a lakások, s akkor én beléjük költözöm, mindahányba, vagy csak kutatok bennük, kihúzgálom a fiókokat, kinyitogatom a szekrényajtókat, felpróbálom a 558
