Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 5-6. szám - Kolozsvári Papp László: A kert

ruhákat. Hiszen akkor már az enyém lesz minden, amiért irigylem ezeket a puha fehér teremtményeket, akik ezt a várost lakták... Soha senki még csak nem is gondolta, hogy ilyen gondolataim vannak. Úgy éltem mind akárki más, akinek alig egy szál ruhára telik. És... és akkor már igazán nem, illetve sose a holmit, a tárgyat, a cipőt, a kalapot irigyeltem, nem azért gyűlöltem a New York kávéház üvegablaka mögött reggeliző urakat és hölgyeket, mert ott reggelizhetnek, hanem azért mert megfoghatatlan és utolérhetetlen módon urak és hölgyek. Ezt most nagyon rosszul mondtam el. Igazság szerint azért gyűlöltem, mert ők itt voltak, itt otthon voltak, én pedig jövevény voltam. De ez olyan homályos. Érted?

Még hogy értettem-e?

Rózái pedig magára kapott valamit, a kertre rászakadó eső minden hűvössége befelé tódult az ajtórepedéseken, az ablakréseken. Félig öltözötten pedig meztelenebb volt, mint rabnő a rabszolgapiacon.- Aztán az ábrándok elmaradtak. Már nem akartam tömeggyilkos lenni. Azzal is tisztába kerültem, hogy ez nem lehetséges. Csodák nincsenek. Silber Egon is elutazott, Bécsből írt, aztán Linzből, végül Berlinből... Megírta azt is, hogyan ölte meg Hüttel Ingeborgot, de azt a levelet elégettem. A ti kezetekbe került volna. S akkor csak-csak csinálnotok kellene valamit, nem?... Komoly állásba kerültem, a gőzfürdőbe, s azt nagyon szerettem. Ültem a pádon, a fürdő bejáratánál, néztem az ösvényen befele vonuló embereket. A ruha majdnem mindent eltakart rajtuk. De aztán levetkőztek, s én láttam, hogy csámpásak, kajlák, rondák és hitványak, s ez örömmel és elégtétellel töltött el. A férfiakat persze nem láthattam levetkőzve, de a nők mindenért kárpótoltak, hiszen levetkőzve nyiszletté lett a karcsú, gömböccé a telt, s én úgy éreztem, igazságszolgáltatás történt. Silber Egon is ezt mondta mindig, de akkoriban amikor jóformán minden szabad percemet vele töltöttem, még nagyon éretlen voltam ezekhez a gondolatokhoz... Addig, amig Egon meg nem ölte azt az Ingeborgot, vajon miért tette, istenem?, sose említette!, nekem se jutott eszembe, hogy igazából én is ölhetnék embert. Mert csak úgy játékból... megannyiszor! Először masszőrnek tanultam, s a bőr tapintásán éreztem, ki mennyire gazdag, kit nem ért még soha semmilyen bántódás az életben. Amikor kezelésbe vettem a puha, fehér testet, újjaimat belevájtam a fenékbe, combba, nyakba, amit különben nagyon szerettek!, néha arra gondoltam, hogy kiszorítom a lelket abból a testből, s ettől annyira áttüzesedtem, mintha szerelmeskedtem volna. Mint később veled. És olyan mulatságos volt, ketten nyögtünk, a kliens a karmaim közt, s én attól a félgyönyörtől, amit a hernyótest markolászásakor éreztem.

Elnézést, uraim, hogy Rózái vallomását összepréselve, mint patikus a labdacsot, az ő szavaival próbáltam visszaadni. Annyi év után, egy egész élet után is pontosan emlékszem rá, hiszen annyiszor ismétlődött meg bennem, mint megkarcolódott lemezen ugrik vissza a gramofontű, s hangzik el egyre üresebben, érzelemmentesebben a régi dallam.

Gordon úr odasétál a Szamos korlátjához, lenéz a magas partról. A szemközti Babos-palota tornyának a hosszú árnyéka eléri tán a vizimalmot reggelenként, tűnődik, mintha csak megfertőzte volna Sipos Gedeon úr, aki szigorúan mered a kockás abroszra.

559