Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 5-6. szám - Kolozsvári Papp László: A kert

- Hétszeres - javított ki Rózái.- ... épp én, aki hivatalból... a törvény minden erejével...- Ne szónokolj! - mondta, s ha az urak kíváncsiak rá, milyen valószerűtlenül hangzik ez a két szó egy meztelen lány szájából, nos próbálják ki.

Később megenyhült, s arra az estére én is belenyugodtam abba, amit könnyen meg tudtam volna változtatni, de ennek még a gondolatára is úgy éreztem magam, mint aki megtébolyodik. És folytatódott a képtelen dialógus, mindegy, hogy melyik kioldhatatlan csomójánál emelem meg a hálót.- Most sem értem, hogy akkor miért nem öltelek meg - mondta Rózái, s kristálypohárból itta a rózsaszínű bozsolét. - Amikor rájöttem, hogy tudod, hogy élek. Amikor délutánokat töltöttél a Dohány utcában...- Akkor még halottnak hittelek...- Csak én ezt nem hiszem el soha. Jól gondoltam?- Talán jól.- S lassacskán elhordogattad ide minden holmimat, a könyveimtől a bugyimig, hiszen mindig is fontos volt neked, hogy milyen bugyi van rajtam. Ennyi kis őrültséget igazán beismerhetsz, mi ez, az én nagy őrültségem mellett.

Ráhagytam, nem szakítottam félbe. Kezdtem megérteni, miért lehet ellenállhatatlanul vonzódni az olyan rémhez, mint Silber Egon.- De akkor már késó' volt, a lakásomba nem juthattam be, hogy visszaszerezzem az Egon leveleit, bár eszembe jutott, hogy talán magadhoz veszed. Az jó, mert akkor te megvédsz, s az rossz, mert te vagy az egyetlen ember, aki kihüvelyezheti belőlük az igazságot. És lám, azok a trükkös levelek a térképekkel, azoknak se mentél lépre... Mondd hogy lépre mentél!- Lépre mentem... egy kicsit... - mondtam, s Rózái összerezzent a vihar újabb hatalmas csattanásától, hanyatt vágta magát a perzsán, belehenger- gó'zött a fekete hárászkendőbe, amit dédnagyanyámtól örököltem, s odagurult a lábamhoz, hogy hárászkendőben csupaszabbnak tetszen, mint volt anyaszült meztelenül.- Folytassam? - kérdezte szemtelenül.- Folytasd.- Egonnak jutott eszébe, hogy ha a kolozsvári csodavárókkal elkezdjük széttúratni a várost, mindenki arra fog gondolni, hogy az áldozatokat ásták el, s az egész rendőrség a városi kertekben fog kutatni.- Nem mondod meg, hová tűntette el Silber Egon az áldozatokat?- Nem mondhatom meg. Akkor nekem végem.- De hiszen Silber Egon már nem él... Vagy csak úgy nem él, mint te?- S akkor eszembe jutott, hogy meg kell öljelek, nincs más megoldás. Te pedig valósággal felkínáltad magad.- Volt nálam revolver azokon az éjszakai sétákon a Kétvízközben.- Gondoltam. Pedig akkor még nem gyanakodtál rám.- Már nem gyanakodtam, tudtam, hogy te ölted meg őket. S akkor épp úgy nem értettem, mi okod lehetett rá, mint most.

Rózái lassú forgással, mint egy-egy lapjával mindig vékonyodó kártyapakli, elhengeredett tőlem, s a szőnyeg szélén, a tűz fényében laposan megállapodott. Fehér hasára és combjára úgy folyt rá a hárászkendő rojtja, mint hét ágú patak.

557