Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - Kolozsvári Papp László: A kert
s a kollegák megkeresésére én sem szolgálhattam mással, mint egy lebilin- cselően udvarias átirattal, miszerint elkövetünk minden tőlünk telhetó't, hogy kézre kerítsük, és a többi, és a többi. Mert ugyan mit kezdhettek volna azzal a válasszal, amit én kaptam Rózáitól, amikor megkérdeztem tőle, hol van Egon, mire ő olyan ujjal mint leszáradt gally, magára bökött, s ezt mondta.- Itt van, bennem van, én vagyok az! Rózái már rég beköltözött az iklódi házba, nem csekély feltűnést keltve, én pedig jó Eufrozinám bölcsességében bízva, eldöntvén magamban, hogy az sem igazán végzetes, ha ezúttal nem lesz kimondhatatlanul bölcs és megengedő', egy szó mint száz, a végzetre bízván magamat sodródtam a baljós végkifejlet felé. És eljött az utolsó este! Mivel ez igaz történet, nem hitvány írói kitaláció, a valósághoz híven kell megjelenítsem a körülményeket. Holmi silány rémregényben az utolsó estén felhők mögé búvik a hold, mennydörög, szél szaggatja a kert óriási fáit, s megerednek végül kísérteties villámlások közepett az ég csatornái. Megvallom töredelmesen, hogy azon az estén hajszálpontosan így történt minden. Ráadásul a szél kíméletlenül csattogtatta az emeleti ablak fatábláját, s amikor föl akarok menni, hogy becsukjam, hirtelen elaludt a villany, ezért megkértem Rózáit, kísérjen fel a gyertyatartóval a toronyszobába a csigalépcsőn - földig érő fehér ingében, kibontott hajával szakasztott olyan volt, mint valami kísértet. Nagyon szép kísértet, de mégis csak kísértet. Később, amikor megbizonyosodtam, hogy valóban nem kísértet, vagy nagyonis hús-vér kísértet, a bizonyítás a toronyszobában történt, a kereveten, újra megkérdeztem, naivan, mint gyermek, aki nem képes belenyugodni, hogy vannak az életben kérdések, amikre nincs válasz: hogy hát miért tette?, újfent megkaptam a feltörhetetlen választ: mert mindenkit gyűlöl!, s mert a gyűlölet erősebb volt, mint ő! És akkor a kérdések és a válaszok különösen, hátborzongatóan egybecsengtek. Dehát nem maradhatsz itt ebben a házban, életed végéig, mondtam. Mire ő rám nézett, arca sárga volt a gyertyafényben, meztelen teste szinte láthatóan lúdbőrözött a hideg toronyszobában, felállt, elindult lefelé a lépcsőn, s az akna, mint sírgödör félig már elnyelte, amikor visszaszólt:- Életem végéig maradhatok itt. Hiszen te is tudod!- Menj hát el, menekülj el. Azzal a szörnyeteggel menj el, ha még mindig őt szereted - törtem ki, s esküszöm, akkor épp olyan valószerűtlenül csengtek ezek a szavak, mint most, annyi év után, annyi veszteség után, amennyit egy élet csak felhalmozni képes. A tébolyodottak párbeszéde azonban folytatódott, s azzal zárult le, amivel már annyiszor.- Nem szerettem sose olyan szerelemmel, mint téged. Olyan förtelmes volt, hogy gyönyört éreztem, valahányszor arra gondoltam, hogy szolgálom őt. S szolgáltam is, bizonyos értelemben. Mint a rosszabbik énünket, mely erősebb mint mi. És mint ilyenkor, a vad és váratlan ölelkezések után rendszerint, valamiféle száraz tárgyilagosság öntött el minket, mintha vágyunk múltával immár csak a kölcsönös közöny, netán gyűlölség láncolt volna egymáshoz minket.- Meddig élhetek veled, hatszoros gyilkossal... 556
