Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 5-6. szám - Kolozsvári Papp László: A kert

Egon urat tüstént megismertem, amikor a berlini rendőrség elküldte iratait, köztük a fényképét. Minden városban élnek eltorzult arcú emberek, pokolbélien csúfak, akik olyanoknak születtek vagy olyanokká lettek. Ezeken belül aztán van még két csoport. Vagy valami baleset, tűzvész betegség miatt váltak olyanokká vagy a jellemük és az életük rágta magát föl a testük felszínére, s terült szét az arcukon.

Egon úr született is olyannak, lett is olyanná! Emlékeztem rá kamaszkoromból, ő akkoriban töltötte be a harmincat, amint végighordozza a városon a békaarcát. Mintha buzogánnyal ütötték volna főbe, arca szétlapult a puha rézsisak alatt - rőt haja, amint vizes fésűvel rá volt tapasztva a koponyájára, olyan volt, mint rozsdás páncélos vitéz sisakja vonásai elszélesedtek, mint a békáé vagy inkább mint a krokodilusé, s azt e szörnyű illúziót csak még erősítette ragyás-pikkelyes arcbőre. Az egyik szeme világosabb volt, mint a másik, s üvegszerű kifejezéstelenséggel meredt arra, aki nézte. Kisfiúként láttam egyszer a kezét is. Újjai mintha összeragadtak volna, öt fonnyadt inda lógott le a keze fejéből, amint egy szőke kislány fejére tette, s megsimogatta. Véletlenül voltam tanúja a mozdulatnak, s örökre megmaradt bennem, anélkül, hogy akárcsak sejtettem volna, milyen meghatározó szerepet visz majd az életemben Egon úr, évekkel később.

Sose értettem meg, mivel tudott hatni a nőkre. Részvétet ébresztett? A rútság és émelyesség az idegrendszer rejtekútjain át valamiféle ferde vágyat ébreszt a nőkben? Vagy nagyonis egyenes vágyat? A csúf iránti vonzalom nem egyszer került elém hosszú jogászi pályafutásom alatt, de az Egon úr és a nők viszonya minden esetben elvitte a pálmát. Ráadásul Egon úr asszony volt az asszonyok között, vagy hogy is mondjam, hogy félre ne értsetek, s végül még azt higgyétek, asszony volt ő a férfiak között. Egon úr nem volt homoszexuális, de férfi sem. Megrekedt valahol a két nem között, és... Valamit csak ki kellett silabizálnom a Rózáinak Berlinből írt leveleiből, s keserű és tehetetlen féltékenységemben - hiszen akkor még azt hittem, hogy Rózái végérvényesen halott, nem csak hazajáró lélek - meg is próbáltam, persze épp a lényeg sikkadt el emiatt, vagyis a kielégíthetetlen, szívós és megbűvölő szere te tszomj, ami Egon úr kétféle színű szeméből, ellapított krokodil arcából, pikkelyesen hámló arcbőréből áradt.

A régi imádó iránti féltékenységem azonban nem gátolt meg benne, hogy megkérdezzem a berlinieket, sikerült-e megtalálniuk a Spreebe fojtott házmesterlány gyilkosát, s amikor megkaptam a választ, miszerint az ügyet lezárták, tettes ismeretlen, ne irányítsam rá a figyelmüket a csöndes Egon úrra. A Festungsgürtel hallgatag és jelentéktelen bérlőjéről aztán a berliniek hamar kiderítették, amit addig is tudtak, hogy jól ismerte a vörös Ingeborgot, a házmester lányát, s hogy jóval azután tűnt el nyomtalanul a városból, hogy az ügyet lezárták volna, vagyis kevéssel azelőtt, hogy lányok és asszonyok kezdtek eltünedezni Kolozsváron. Amikor felhívtam erre a talán véletlen illeszkedésre a kollégák figyelmét, a nyomozás Berlinben új lendületet vett, s csakhamar befutott a diadalmas válasz: megállapítást nyert, hogy Ingeborg Hüttel hajadont Silber Egon fojtotta a Spreebe, előbb azonban... És itt felsorolást nyert, mi minden szörnyűséget és gyalázatosságot követett el a rút Silber Egon a berlini szemüveggel nézve csinos Hüttel Ingeborggal. Az ügynek csak egy szépséghibája volt, Silber Egonnak nyoma veszett. Berlinből eltűnt,

555