Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - Kolozsvári Papp László: A kert
iklódi kúriába, rádöbbentem, hogy ha valaha is sikerül megfejtenem az eltűnő lányok rejtélyét, azt Rózái segítségével sikerül megtennem. Valami azt súgta, hogy Rózái él... és most figyeljetek!... és kellemesen érzi magát ott ahol van. A férfiember is csak őrült, ha szerelmes s hisz Rózái vagy nem él már hetek óta vagy mi nem értjük a dolgunkat. Mondjunk le! Nyugdíj áztassuk magunkat. Ám ha lát engem a mennyeknek országából, vagy érzi szerelmemet és oktalan féltékenységemet, akkor odafónt végülis kellemesen érezheti magát. Elmondhatja a bárányfelhőkön üldögélő angyaloknak, hogy odalent nagyon szerették rövid életében! Nos, uraim, ezeket az ifionti őrültségeket azért vallom meg önöknek töredelmesen, mert a vad képzelődések eme vadhajtásai vezetnek el végül megannyi véletlenen át a bonyodalom megoldásához, ami utólag, mint az lenni szokott, olyan egyszerű, mint az, hogy kétszer kettő: négy!- Ez a kör az enyém! - emelkedik meg Sípos Gedeon úr mutatóujja, s Gordon úr, az újságíró elgondolkozik, vajon miért más az a mozdulat, amivel Sípos úr az asztalukhoz inti Simit, a borfiút, mint amilyen mozdulattal ők intenék magukhoz. Talán mert Sípos Gedeon úr maga is fogadós, benne van a vendéglősök brancsában, szektájában, klánjában csakhogy most ő is vendég, itt, a Szamos-parton, ezen az eső utáni friss estén, hiszen ma zárva tart a Szamos túlsó partján, a Postakert utcában megbúvó kisvendéglő, a Sípos, Sípos Gedeon úr családi vállalkozása. Figyeljék csak meg az urak, milyen természetesen illeszkednek egymáshoz az események... Mint utólag mindig!, folytatja az elbeszélést Maxim Gyula. A rám szakadt két ügy, az eltűnő hölgyek esete és az inkább bosszantó, mint aggasztó feldúlt kertek dolga annyira megvisel, hogy kevés szabad időmben valósággal menekülök Rózáihoz. A paradoxon ebben csak az, mint Gordon barátom fintorán látom is, hogy ezzel merülök el csak istenigazában abban, amitől szabadulni szeretnék. Vagy mégse? Lehet úgy égetni ugyanazt a gyertyát a másik végén, hogy attól hosszabbodjék...?- O, ez igazán figyelemreméltó paradoxon! - lobban föl lelkesen Manó úr, a latin nyelv és a stilisztika tanára ezt feljegyzem, ha megengeded, kedves Gyula.- Megtisztelsz, kedves Manó...! Egy szó, mint száz, folytatja Maxim Gyula, délutánonként, esténként, elelsétálok a Dohány utcai lakásba, melyet a rendőrség, utasításomra lezárt, kiürült lélekkel el-elüldögélek a semmire se nyíló ablak előtt. Egy darabka házfal, a lehullt vakolat helyén virító sárgáspiros téglák, amilyeneket csak a kolozsvári téglagyárban égetnek. Szürke deszkakerítés, óhajtásra jelenik meg rajta a kolozsvári mindenki macskája, szürke vagy fekete kivitelben. A szomszédokat ismerem, hiszen kihallgattuk őket, mindazonáltal gyanakodva néznek. Nem értem, miből tudják, hogy megérkeztem, gumitalpú cipőm nem koppan, a kulcs nesztelenül fordul a Rózái ajtajának zárjában, mégis szinte mindig kilökken egy fej valamelyik ajtónyílásból, mint angol parkokban a bábúfejek, melyekről a cilindert rongylabdával kell lebillenteni. Később nagy sétákat teszek a Dohány utcából indulva, a Kétvízközben. A Szent Péteri vagy a Liliom utcán fordulok be a Magyar utcáról a hóstáti kertészetek fóldszagú labirintusába. Az utcák futását a két ágra szakadó 546
