Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - Kolozsvári Papp László: A kert
Malomárok szabja meg. A Bethlenkert utca beletorkollik a Malomárokba. Házilagosan összeeszkábált vízemelő kerekek várják ott az estét, hogy a gazda igazítson rajtuk, ők pedig nyikorogva, nyögve merítsék ki a vizet, s csorgassák bele a zöldséges kertekben eltévelygő favályúkba... A Rózái nyomát követem... Fogalmam sincs, hogy tett-e magányos sétákat a Kétvízközben. Ugyan miért tett volna? Egy fiatal lány a Dohány utcából a Főtér felé veszi útját, nem is a Magyar utcán, hanem a Honvéd utcán fölfelé, hogy mielőbb kiérjen az Operához, a Hunyadi térre, s elvegyüljön a Deák Ferenc utcai korzó szemérmes magakelletésében... Nekem azonban egy olyan Rózáira van szükségem, igen uraim, nem nyelvbotlás, a minden bizonnyal halott Rózáit olyan képében akarom megidézni magamnak, mint aki ebben a csöndes, belterjes, magának való konyhakert-városban, a Hóstátban sétál és mereng, ábrándozik és szenved! A pihentető öncsalás néha túlzottan is sikerül! A Földész utcán baktatok kifelé a városból, besötétedett, az utcalámpák sárga fénykörei olyan messze esnek egymástól, hogy az utcában több a sötétség, mint a fény, de mivel fény is van, a sötétség mélyebb és áthatolhatatlanabb. Hatalmas, fekete felhőkarcolók emelkednek a fénykörök közt... Meg is állok, hogy bele ne sétáljak az árokba, s a némaságban meghallom a könnyű lépteket. O jön! Olyan lassan fordulok meg, amilyen lassan csak tudok, nehogy elijesszem. S a fekete falon valóban átdereng a sárgaruhás alak. O az, én ne ismerném az alakját és a járását? Közeledik, léptei meglassulnak, még egy pár lépés és kiér a fénybe, nem tudom, uraim, kimondom-e vagy sem: Gyere, én vagyok az, ne félj! Itt vagyok, megvédelmezlek. Állunk némán, én kint a lámpafényben, ő a homályban... Nem hiszek a kísértetekben; az jut eszembe, hogy bár hinnék, kísérteiként is elfogadnám. Aztán pedig az, hogy de hiszen nem kísértet, ő az, a maga testi valóságában! Látom, hogy megmozdul, előre és oldalt dől, kertkapu csikói dul, könnyű futó léptek, csapódó ágak. Kisvártatva megtalálom a kertkaput, bemegyek, ám ahol ő, a kísértet vagy a valóság szaladni tudott a dús bolgár kertészetben, ott én két lépés után belelépek az öntöző árokba, s bokáig merülök az iszapba. Nem adom föl, sárosán, összekarmoltan kerülök ki a vesztes felderítésből: a tenyésző kertben még egy csőszkunyhó sincs, a kert a Földész utca és a Malomárok közt elterülő téglalap... A vízen épp átgázolhat, aki tudja, milyen mély, milyen a sodrása. De mi szükség rá? A kertet szegélyező kerítésben bárhol lehet elmozdítható deszkalap, rejtett kiskapu. Derék és hű Eufrozinám életem ez időszakában nem lehetett segítségemre, az ügy természetéből kifolyólag, kapóra jött tehát, hogy jólelkű, ám kardos természetű anyám emlékére távol tartotta magát az iklódi kúriától, így történhetett meg aztán, hogy vágyaim és szeszélyeim valóságos mesebirodalmát rendezhettem be e házban... A dolog Rozáliával, helyesebben a Rózái emlékével észrevétlenül kezdődött. Előbb csak néhány könyvét vittem ki Nagyiklódra, a Dohány utcai, más nevén az Alsó Kereszt utcai házból, előbb csupán a legmeghökkentőbb leleteket, Escottnak A mai Angiid-ját, benne a Dévai Állami Főreáliskola nyomtatott ajánlása, miszerint a két kötetet jutalmul kapja Schabata István VIII. oszt. tanuló, Déván, 1912. július hó 12-én. Megvolt továbbá Rózáinak Raleigh Walter Shakespeares, s szemlátomást el is olvasta, Bodley Franciaországának két kötete, s hogy honleánnyal van dolgunk, mi sem bizonyítja ékesebben, mint szorgos kiírásai Beöthy Zsoltnak A 547
