Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - Kolozsvári Papp László: A kert
végig vagy a Szent Péteri utcán éljünk ki a Magyar utcára, vagy a Hóstát hepehupás utcáin, bolgár kertészetek közt döcögve, többnyire a Pacsirta utcán át jussunk ki a Szamosfalvi Vámhoz, s onnan tovább, elhagyva Kolozsvárt, Apahidát, fölfelé a Szamos völgyében Nagyiklódra, ahol most is áll anyai örökségem, a tornyos kúria. Jó Eufrozinám nem kedvelte e lakot, úgyhogy többnyire egyedül vonultam el oda, messze a város zajától, meditálni, avagy, mint ez esetben is, intimus kettesben. Az országút akkor még olyan néptelen volt, hogy át mertem engedni a kormánykereket Rózáinak. Ragyogó egy amazon válhatott volna belőle! Amikor Rózáinak is nyoma veszett, valósággal beletemetkeztem a nyomozásba. Abból indultam ki - hadd említem meg újra, hogy akkor még hírét sem hallottam a viktimológiának -, hogy emberünknek talán a szabad és független menyecskék és lányok keltik fel az érdekló'dését; az ilyenek könnyebben is akadnak horogra. Akkor már biztosak voltunk benne, hogy emberünk rögtönöz, ezért egyrészt rövid úton lebukhat, másrészt, ha nem bukna le, szinte lehetetlen módszeres nyomozással eló'állítani. Szívszorító érzés volt, uraim, belépni Rózái otthonába, ahol azeló'tt sose jártam. Az Alsó Kereszt utcában, más nevén Dohány utcában lakott, egy ud- varmélyi szoba konyhában. A tényekkel való szembenézés sokéves gyakorlata segített higgadtnak maradnom, amikor sorra kézbe vettem ruháit, apró holmiit, nem egyet közülük magam vettem neki ajándékba, kedves tárgyait és - ez volt az egyetlen meglepetés - sok-sok könyvét. Tudtam róla, hogy olvas, néha tólem is kapott afféle fiatal lányoknak való érzelmes történeteket... És akkor láss csodát, jogi- és orvosi szakkönyvek, az Akadémia pirosba, bordóba, zöldbe kötött történelmi szakmunkáinak szép gyűjteménye sorakozott a polcokon. Rózái, vasalólány létére igazán okos, ezzel a felszínes elismeréssel tértem napirendre afölött, ha olyasmit mondott néha, ami nem illett egy tizenkilenc éves, gőzfürdőben dolgozó lány szájába. És akkor szembe találom magam Rózái műveltségének teljes arzenáljával! Mert hogy olvasta is e könyveket, legalábbis javarészben, arról a gyöngybetűkkel teleírt jegyzetfüzetei tanúskodtak. Ha valaki, hát én ismertem a kézírását. Ez tán magánügy, ámbátor még ez sem volt az, de honnan is tudhattam volna! Volt azonban annak a helyszíni szemlének még egy pillanata, amit annyi év után bízvást nevezhetek kísértetiesnek. A dobkályhában nyáron is gyújtottak tűzet, hiszen Rózái azon főzött magának, azon melegítette meg a vacsorát. A kályha hamuját nem vizsgáltuk meg alaposabban, nekem azonban feltűnt, hogy egy papírszelet, levél vagy akármi sarka kikandikál a hideg hamuból. Kihúztam, ugyan honnan is tudtam volna, hogy fél percig, amíg vissza nem pottyantottam a lapot a kályhalyukba, kezemben tartom a bűnügy kulcsát...! Csak utólag tudtam meg, de még így is kísérteties számomra az a pillanat, uraim. A kemény, barnás, elszíneződött, időrágta papírlap jórészt elégett a tűzben. Az épen maradt darabból meg lehetett állapítani, hogy valami szerkezetnek lehet a vázlata vagy valamiféle kézzel rajzolt térképnek a maradéka. Az már igazán csak a magamfajta nyomozótisztnek tűnhetett fel - és csak jóval később tudatosult bennem is! - , hogy míg a lap régi, hogy ne mondjam ősi, mintha valami egérrágta, évszázados fóliánsból tépték volna ki, a 544
