Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 1. szám - MILLECENTENÁRIUMI MELLÉKLETÜNK - Mesterházy Károly: A honfoglaló magyarok tárgyi emlékei

legkorábbi leírásokban nevük „egyéb karikák”, „apróbb karikák” (Hampel 1879). Az archaikus elnevezéseket használó Marosi Amold 1922-ben egyszerű „bronzsodrony függő”-kről ír. Szél Márta következetesen sima halántékkarikáknak nevezi őket (1940), szemben az S végű hajkarikákkal. Mai terminológiánk nagy részének ő a megalkotója és Szőke Béla a továbbfejlesztője. A köznépi sírok ékszerei nem túl változatosak, és elnevezésük sem volt problematikus. Az ő megnevezéseik rögzültek az utóbbi húsz-harminc évben.

Sokáig az volt a hiedelem, hogy a 11. század elején az egyszerű huzalkarikákat az S végű hajkarika viselete váltotta fel. A teljes temetőfeltárások az egyszerű hajkarika továbbélését bizonyítják, divatja nem szűnt meg all. század elején.

A10-11. század legegyszerűbb fejékszere az S végű hajkarika. Első darabjaikat változatos módon írták le. A letenyeieket 1880-ban apró tekercses gyűrűknek nevezik, de azt megírják róluk, hogy Németországban Schläfenringe (halántékkarika) a nevük a sírban levő helyzetük miatt. Bár később nálunk is halántékkarikának, halántékgyűrűnek (Hampel 1900, Richthofen 1926), vagy inkább hajkarikának (Szász 1911, Nagy G. 1900) fogják a típust nevezni, addig is változatos marad körülírásuk. Tergina Gyula pl 1883-ban fülbevalónak tartja őket, melyeknek „egyik vége laposra kalapálva s te- kercsszerűleg összekunkorítva” van. Nem különb Pulszky F. későbbi leírása sem: „fülönfüggő bronzsodronyból, egyik végén kilapítva és lefelé kunkorítva” (1897). A szécsény-kerekdombi példányoknál 1882-ben azt írják, hogy apró karikák, melyeknek egyik vége apró tekerccsé szélesbül. E megfogalmazások nem is pontosak, mert összetéveszthetőek a bepödrött végű karikák leírásával. Természetesen a komolyabb hiba a téves funkció megállapítás volt (hogy fülbevalók). 1912-ben írja Hídvégi S. a gici hajkarikákról, hogy „bronz hajgyűrű szépen idomítva, egyik vége S-ben végződik”. Az első szabatos megnevezés Szél Mártától származik: S végű halántékkarika (1940). Az S végű hajkarika alakot először Fehér Géza használta, s azóta Kralovánszky Alán és Szőke Béla konzekvens szóhasználata nyomán ez rögzült. Nem is a szakirodalomban találkozunk először vele, hanem a leltárkönyvi leírásokban, pl a Nemzeti Múzeum 1951-es leltárában.

Ami a funkciót illeti, már 1887-ben felfedezik, hogy a fülbevalóként való használat nem kizárólagos. A szécsényi leletek közlője, Pintér Sándor tapasztalta Halásziban, Apáti pusztán végzett ásatásán, hogy az egyik csontvázon a homlokcsonton négyet is talált egymás mellett. De mivel a szakemberek zöme még a fülbevaló viselet mellett voksolt, ő is csak annyit mer újítani, hogy a hajfonat díszítését tételezi fel. 1900-ban Nagy Géza hajkarikának vagy halántékgyűrűnek nevezi a típust, és szakít a korábbi funkció feltételezésével. A hiteles feltárások sora többféle használatot bizonyít, a halántékon viselt 4-5-6 pártól kezdve a szokatlan gyűrű viseletig.

Az S végű hajkarikák első említésük óta (Letenye, Nemesócsa 1880) a 10-11. század leggyakoribb és legtöbbször említett, többször feldolgozott ékszereivé váltak. Ma a tekintetben volna érdemes újra foglalkozni velük, hogy 8-9. századi kialakulásuk körülményeit, legkorábbi formáikat, kialakulási helyüket, legkorábi elterjedési területüket tisztázzuk. Kétségtelenül az avar korszak végén tűntek fel, s a tovább élő avar és szláv lakosságon keresztül terjed el használatuk szokása más szláv vidékekre és a ma55