Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 4. szám - Olasz Sándor: Tér és idő Karinthy Frigyes Utazás a koponyám körül c. regényében

először látjuk, hanem akkor is, ha utoljára sétálunk végig rajta, utazás előtt, hogy kivándoroljunk, soha vissza nem térésre?”

Két olyan fejezete van a regénynek, amelyben a hős mintha már egy életen és halálon túli harmadik állapotból figyelné a világot és önmagát. A műtét leírását tartalmazó fejezetek közé ékelődő AddiszAdebában az elbeszélő gyors vágásokkal olyan eseményekről tudósít, amelyeken ő nem lehetett jelen. Mi történik 1936. május 4-én a pesti kávéházakban, mit csinál Cini, miről beszélnek a Tisza Kálmán téren és a szerkesztőségben? Ugyanilyen mozaikokból építkezik A Gyulák széke összeül c. fejezet. Jgy terjed a hullám a térben, de vajon csak a térben? Nem ér vissza gömb-sugara az időkiteijedésen át?” Ezzel a szimultaneista eljárással már a múlt századi regényekben is találkozhatunk, de ott különféle fabuláris egységek összeéréséről, átfonódásáról, majd eltávolodásáról van szó. A modern regény (Viktor Zmegac szavaival a különböző helyszíneken lejátszódó különnemű történések egyidejűségét sugallja. A térstruktúra asszimilálja ugyan az időt, de általános prózaelméleti tanulsága van annak, hogy a tér a regényben mégiscsak az időnek van alárendelve. A regények cselekménye is mindig térben és időben egyszerre játszódik le, de a térbeli - egymás melletti - jelenségeket is csak időben - egymás után, tehát valamit valami után - tudja ábrázolni.

A regény motívumrendszere ugyancsak rendkívüli tudatosságra vall. A motívumismétlések ugyanis az esetlegességnek még a látszatát is lerombolják. A bűnös, elítélt motívum legalább két tucatnyi helyen előfordul, s ezzel a „bűnügyi beállítással” ugyanaz az alkotóelem mindig új és új összefüggésbe kerül. Ez az „önidézés” távoli szövegrészek között teremt kapcsolatot, s az ismétlés többértelműséghez vezet. Az akasztásra váró elítélt, az inkvizíció kínpadján szenvedő ember (a klinika „inkvizíció korabeli intézmény”, a stockholmi betegszoba: cella) az orvosi megfigyelést vizsgálati fogságnak érzi. A diagnózis az ítélet szerepét tölti be ebben az összefüggésben. A metanyelv, a gesztusok is mind ugyanarra utalnak. „Miut tolvaj lopózom le a lépcsőn” - lehajtott fejjel, hogy ne is lássák. („Mint elítélt a Sing-Sing siralomházban...”) „Másnap, mikor újabb reflex-kihallgatásra visznek, úgy viselkedem, mint a gyanúsított.” Az orvos pedig detektívtermészetű vizsgálóbíró, a professzor meg olyan ünnepélyes, „mint egy haditörvényszék elnöke”. Máskor Raszkolnyikov helyébe képzeli magát, aki után egy ismeretlen Porfirij kutat. A „Le mié priqoni” c. fejezetben elmondja, hogy kedves könyve Silvio Pellico munkája, a Börtöneim. S rögtön megvan a párhuzam Silvio Pellico tíz börtönévé és a maga (betegen eltöltött) tíz hónapja között. „Mindig szerettem ezt a könyvet, halk, elbájoló tárgyilagosságát, úgy számol be embertelen szenvedéseiről, mint akinek nincs más igénye, mint hogy a reakció sziklába vájt pincetömlöceinek és láncainak szerény szakértőjét lássák benne.” Az ilyen és hasonló Jrodalmiasságok”, allúziók a szövegnek egy olyan új dimenzióját teremtik meg, amelyben az olvasó számára a más szövegekkel való kapcsolatteremtés lehetősége, sőt szükségessége merül fel. Az elbeszélés itt nyilvánvalóan nem a valóságra, hanem egy másik szövegre vonatkozik. Karinthy a regény előszavában is a valóság puszta rögzítését, lejegyzését ígéri. Ugyanakkor az eredeti történet mellett szinte második témává nő fel a valóság interpretálhatóságának Játéka”.

A ráció bűvöletében nevelkedett Karinthy műveiben már az 1910-es évektől ott van a kortársak szemében (Ld. Babits: A veszedelmes világnézet) kor536