Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 4. szám - Olasz Sándor: Tér és idő Karinthy Frigyes Utazás a koponyám körül c. regényében

jelenségnek tűnő irracionalitás döbbeneté. Veres András írja, hogy Karinthy az 1920-as, 30-as évek fordulójára már a tudomány ismeretértékében is kételkedett, s magát a tanulmányt is hibáztatta a kialakult helyzet miatt.13 Itt, a regényben az orvostudomány képviselői meglehetősen negatív színben mutatkoznak. De Olivecrona „álljon fel és járjon” mondata egyértelműen bibliai asszociációkat kelt a hősben is. A regény szövegének jelentős része azonban mégis csak az egységesnek, megalkothatónak hitt személyiség széthullásáról tudósít. Említettük, a folyamat bemutatását meghatározó minőség, az irónia, önirónia az irodalmi megformálás utólagos velejárója. Paul de Man idézi Baudelaire A nevetés mibenlétéről c. írását, melyben arról olvashatunk, az ironikus tudatú ember jellemzője, hogy ki tud lépni önmagából, „egyszerre tud saját maga és valaki más lenni”. Ez a megkettőződés teszi lehetővé - írja de Man -, hogy az ember „a saját magáról alkotott téves, misztifikált elképzelést” is kinevesse.14 Karinthy nagyon jól tudta, nem elég mások baját látni, a bölcsesség ára, hogy maga is megtapasztaljon mindent. (Utalhatunk itt a Cirkusz c. novellából fólsejlő művészetfelfogásra is.) Az Utazás a koponyám körül elbeszélője először csak kívülről figyelheti meg az őrületet mint (Kierkegaard szavaival) az „abszolút negativitást”, majd később empirikus énje is megismerheti a fölbomló agy veszedelmes tüneteit.

Igaz, ironikusan beszél Karinthy önmagáról. Talán kevesebben tudatosították, hogy az irónia (például a könyv befejező, szinte himnikusan szárnyaló tirádáiban) milyen könnyen átvált a pátoszba. A regény utolsó fejezetében az addigi bűnös, elítélt önmetaforát fölváltja a hajótörött, aki ezután nem a legtöbbnek az elérésére, hanem a legkevesebbnek a kivárására rendezkedik be. „S úgy jártam a világban máris, ahogy Robinson szigetén illik járni a hajótöröttnek, ahova kidobta a közönyös hullám, amikor elsüllyedt alatta a Megértés, amit lelkes, Istentől küldött építők ácsoltak számára, valamikor, a múlt század közepén, s még régebben, egy ember, akinek már az apja is ács volt.”

Jegyzetek

1 Dérczy Péter; Epikus hagyomány és személyiségváltás.

Karinthy Frigyes szépprózájáról. In; Bíráló álruhában. Tanulmányok Karinthy Frigyesről. Vál. és szerk. Angyalosi Gergely. Bp. 1990. 20-33.

2 Fbszler György; Test és lélek - moralitás három

felvonásban. Széljegyzetek Babits beszélgetőfiizetei- hez. Irodalomtörténet, 1984. 3. sz. 519-67. Fülöp László: Bgy klasszikus tényregény. (Karinthy Frigyes: Utazás a koponyám körül) Alföld, 1987. 7. sz? 24-37.

3 Az idézeteket a következő kiadás alapján közlön:

Karinthy Frigyes: Mennyei Riport - Utazás a koponyám körül. Bp. 1977.

4 Poster György, i. m. 528.

5 Assmann, Aleida: A fikció elismerése. Literatura, 1996.

2. sz. 124. Fikció és valóság vizsgálatához lel még: Eco, Umberto: Hat séta a fikció erdejében. Bp. 1995.

6 Dérczy Péter, i. m. 31.

7 Ricoeur, Paul: La inétaphore vive Paris, 1975. 104-105.

8 Bálint György: Karinthy Frigyes: Utazás a koponyám

körül. In: A toronyőr visszapillant, 2. köt. Bp. 1976. 65.

9 Thomka Beáta: Tu tla ttörtén és és álomelbeszélés. In:

Esszéterek, regény terek. Újvidék, 1988. 53.

10 Erről: Thomka Beáta: A látomás alakzattana. Fbmpeji,

1996. 3-4. sz. 7-19.

11 belső szervek működését, saját agy daganatának keletkezését is egyfajta groddecki logika szerint elemezte. Georg Groddeck német elmeorvos (Fe- renczi Sándor, Kosztolányi Dezső és Dénes Zsófia ismerőse) a szervi betegségek keletkezését egyfajta naiv pszichoszomatikus logika jegyében közvetlenül a lelki konfliktusokra vezette vissza” - írja Harmat Pál: Cipőcsokor, m^jas hurka, agytumor. Karinthy ék £s a pszichoanalízis. Orpheus, 1994. 4. sz. 104.

12 Zmegac, Viktor: Történeti regénypoétika. In: Az irodalom elméletei I. szerk. Thomka Beáta. Ftécs, 1996. 130.

13 Veres András: JL^jongó tudomány, az a baj...” (A tudomány fogalmának és szerepének változatai Karinthy prózájában) In: Bíráló álruhában, 104.

14 de Man, Paul: A temporalítás retorikája- In: Az irodalom elméletei I. Pécs, 1996. 37-41.

537