Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 4. szám - Olasz Sándor: Tér és idő Karinthy Frigyes Utazás a koponyám körül c. regényében

újra- és átértékeléseknek. A múltidézés és énmeghatározás tükörjátékában megmutatja a nem is oly régi, fólkavaró élményt, amelyről az emlékezés természete szerint leféjti a rárakódott rétegeket, s aztán az eredeti történethez mégis csak egy utólag választott poétikai és szemléleti (ironikus) optikából fűz olyan reflexiókat, amelyek talán ellent is mondanak a hajdani benyomásoknak, értékeléseknek.

Erre a megváltozott írói (és emberi) optikára, illetve a belőle fakadó módosulásokra hívja föl a figyelmet Poszler György, amikor a regényt Babits beszélgetőfüzeteivel állítja párhuzamba. Ami Karinthynál múlt és irodalmi formálás, az Babits kizárólagos kommunikációs eszközként használt füzeteiben gyötrő jelen az irodalmiság szűrője nélkül. Ezzel a különbséggel magyarázható Karinthy másféle látószöge: „Az elmúlt félelmet, az egykori rettegést ugyanis meghaladandó emberi gyengeséggé oldja-nemesíti a bölcs irónia. Ami szatirikus-filozofikus látásmódjától sohasem idegen.”4 A betegség három hónapját ezért is lehet valahonnan induló és valahová eljutó, nagyon is cél felé haladó történetként fölépíteni, melyben a cselekmény legfontosabb szegmentumainak határait mindig az agydaganattal járó kálvária valamely fordulópontja jelöli ki. Az első tünetektől a diagnózison át a műtétig valóban határozott mozgásiránya van a regénynek. A sajátos feszültséget azonban éppen az adja, hogy ezt a jól kivehető linearítást és kronológiát Karinthy sokféleképpen lazítja föl. (De erről később részletesebben beszélünk.) Az Utazás a koponyám körül egyik legfontosabb formateremtő elvének a valóságfeltáró és a fikcióteremtő jelleg együttes érvényesülését gondoljuk. Karinthy regényében éppen az tanulmányozható, hogy a valóság modelljeként fölfogott fikció hogy „működik”. Aleida Assmann szerint a fikció mint a valóság modellje „egyszerre megy túl és marad belül a tényszerűség kontingenciáján. A fikció konzisztenciája és koherenciája a reális összefüggésnélküliségével és véletlenszerűségével szemben kettős inkongruencián alapul. Először is: a valóság a fikcióval szemben elégtelenségnek bizonyul. Értelmező összekapcsolásokkal és összefüggések előállításával egészítjük ki a valós helyzet hiányosságát. (...) Másodszor: a valóság a fikcióval szemben többletnek bizonyul. Még ha negyven tollal tudnánk is egyszerre írni - akkor sem lehetne akár csak egyetlen jelenet teljességét is szövegbe foglalni. Annak szükségessége, hogy válogatni kelljen, és a szelekció elvével áttekinthetetlen és jelentés nélküli entrópiát értelmes egységgé alakítsunk, nem kevésbé jellemzi minden író alaphelyzetét.”5

A válogatás, a szelekció műveletét Karinthy regénye nemhogy eltakarná, hanem hangsúlyosan kiemeli. Sőt, a műnek van egy erőteljes önreflexiós jellege is, hiszen a szerző gyakran utal az írás helyzetére, gondjaira. Sőt, még az irodalmi idézetek is az analógiák, cserék, helyettesítések körében helyezhetők el. Thomas Mann József és testvéreire két alkalommal történik utalás. Először a kiszáradt, mély kútverembe esett József történetét olvassák. A műtét után pedig ott folytatódik az olvasás, ahol kihozzák Józsefet a mélységből. A regény műfaji kérdéseire („beszámoló” vagy „regény”) maga a szerző hívja föl a figyelmet. Az Utazás a koponyám körül motívumai, motívumcsoportjai, mesterien adagolt anticipatórikus helyei egyáltalán nem a valóság mint szerkesztő - „beugratónak” szánt - elméletét erősítik. Keskeny- filmet néz egy agyműtétről, vágóhídon jár, ahol éppen egy ökröt vágnak.

532